Tajo

A Spanyolországról szóló híradásokban egyre gyakrabban találkozhatunk akadozó vízellátással kapcsolatos esetekkel. A korábbi, formális megállapodási kísérletek ellenére Spanyolország nemzetközi szinten is csatát vív a vízforrásokért, ám belföldön is régóta akut problémát jelent számára a vízmegosztás kérdése. Az elmúlt hónapokban például két tartományban, Andalúziában és Murciában is újra kiéleződött a Tajo egyébként régóta feszültséget okozó vízfelhasználásával kapcsolatos vita. A konfliktus különböző társadalmi és kormányzati csoportokat, illetve komplett régiókat állít szembe egymással az ország határain belül és azokon túl is.

A Tajo több mint ezer kilométeres hosszával az Ibériai-félsziget leghosszabb folyója: Spanyolországban, az Ibériai-hegységben ered és Lisszabonnál torkollik az Atlanti-óceánba. Vízgyűjtő területe nagyjából 81 000 négyzetkilométert, vagyis közel egy magyarországnyi területet ölel fel. A folyót övező problémák már szinte annak forrásánál elkezdődnek, vizének jelentős részét ugyanis Dél-Spanyolországba irányítják az ottani mezőgazdasági területek öntözése céljából. A 20. század elején tervezett rendszer lényege, hogy a Tajo hozamának bizonyos hányadát a déli területeken átívelő Segura folyóba vezetik, így táplálva az ottani szárazabb, arid klímának kitett gazdaságokat. Ezek a területek az Ibériai-félsziget délkeleti, legszárazabb vidékeit jelentik. A múlt század elején kialakított megoldás napjainkban azonban már nem működőképes, mivel az 1902-es tervezési folyamat során a mainál jóval jelentősebb rendelkezésre álló vízhozammal kalkuláltak, illetve akkoriban vélhetően még a manapság a régiót, így a Tajo forrásvidékét is rendszeresen sújtó egyre komolyabb aszályos időszakok sem szerepeltek a tervezési szempontok között.

Az 1980-as években viszont az öntözéses gazdálkodás egyre nagyobb méreteket kezdett ölteni az ibériai országban: hivatalosan jelenleg 3,8 millió hektárnyi öntözött terület található Spanyolországban, a mezőgazdasági célú vízfelhasználás pedig országos szinten a vízfogyasztás mintegy80%-áért felelős. (Összehasonlításképpen: Magyarország teljes mezőgazdasági területe 5,3 millió hektárt tesz ki.) A jelenleg is érvényben levő, 1979-ben kialakított öntözési koncepció olyan egykori hidrológiai kritériumokra épült, amelyek lehetővé tették, hogy akár évi ezer köbhektométernyi vizet is a déli területekre lehessen vezetni. Az egyik ilyen kritérium az volt, hogy a folyó forrásvidékén az évi átlagos vízhozam érje el az 1400 köbhektométert. Ezt a mennyiséget azonban az akkori szakemberek az 1912 és a koncepció kialakítása között eltelt időszakban mért éves átlagos vízhozamok alapján számolták ki, ekkoriban pedig a tapasztalatok szerint a folyó vízállása többé-kevésbé szabályszerűen változott. Mára azonban ez a feltétel nem teljesül, hiszen a korábbi, 1959 és 1979 közötti referenciaidőszakhoz képest 1980 és 2006 között a folyó átlagos vízhozama elképesztő arányban, közel 47%-kal csökkent.

Egy 2014-ben hozott rendelet az idei évig vízhozamtól függően három különböző szinten szabályozta a Tajo vízgyűjtő területeiről a Segura folyóba átvezethető víz mennyiségét. Az adott volumen átvezetése azonban annak idején csak egy lehetőség volt, nem pedig a délebbi területek alapvető vízellátásának egyetlen garanciája, mint manapság.

A Tajo gondjai azonban itt korántsem érnek véget, hiszen a folyónak a délre történő átvezetés mellett még Madrid több mint hatmillió lakosát is el kell látnia. A főváros nem megfelelően tisztított vagy alig kezelt szennyvizét ráadásul visszaengedik a folyamba, sőt, annak vizét nukleáris erőművek blokkjaiban működő kondenzátorok hűtésére is használják.

A madridi kormány végül idén úgy döntött, korlátozza a déli tartományokba átvezethető víz mennyiségét, július végén pedig rendelet útján hivatalosan is életbe lépett a Tajóból a Segurába átemelhető vízmennyiség csökkentéséről szóló döntés. A szigorítások miatt természetesen jelentősen megcsappant a többek között a Murciába és Andalúziába érkező és az ottani mezőgazdasági területeket öntözővízzel ellátó víz mennyisége. Az érintett tartományok elnökei a döntéssel szemben közös álláspontra helyezkedtek, szerintük ugyanis azt semmiféle párbeszéd nem előzte meg, és – ami a legfontosabb – a lépés jelentős veszteséget jelent a helyi gazdák számára. A Mezőgazdasági, Élelmiszer- és Környezetügyi Minisztérium viszont azon az állásponton van, hogy az intézkedés elkerülhetetlen volt, mivel „a Tajo teljes vízhozama az 1980-as évek óta 12%-kal csökkent”.

A tartományok közötti vízvita egyébként már hosszú évtizedek óta húzódik, de mindeddig nem sikerült minden fél számára megfelelő megoldást találni a déli tartományok öntözővízigényének kielégítésére. A nézőpontok sem igazán közeled(het)tek egymáshoz, hiszen a vitában érintett felek teljesen más alapokról indulnak ki: a folyamatos „számháborúban” a hátrányosan érintett tartományok – Andalúzia és Murcia – azzal számol, hogy a Segura folyóba érkező víz mennyisége éves szinten nyolcvan köbhektométerrel csökken, és rengeteg mezőgazdaságból élő család ellehetetlenüléséhez vezet majd. A Fenacore elnevezésű öntözői szövetség főtitkára szerint például a rendelet alapján lecsökkentett vízmennyiség a mezőgazdasági ágazat 25% -ának „munkanélküliségre ítéléséhez” vezethet majd. Az Ökológiai Átmenet és a Demográfiai Kihívás Minisztériuma ezzel szemben a spanyol középítkezési kutatási központ jelentésére hivatkozva évi 13 köbhektométer csökkenést jelez előre.

Helyreállítási terv

A 2021 és 2026 közötti időszakban Olaszország után Spanyolország részesül majd a legnagyobb arányban az európai uniós Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz részeként folyósított támogatásban. Az Európai Bizottság értékelése szerint a spanyolok által a támogatás megszerzése érdekében benyújtott tervezet a tetemes összegű, 140 milliárd eurónyi uniós juttatás 40%-át az éghajlatváltozás negatív hatásait mérséklő intézkedésekre fogja fordítani. Az Andalúz Öntözőközösségek Egyesülete, a Feragua eddig negyvenhét olyan mezőgazdasági projektet azonosított a régióban, amelyek részesülhetnének a Földművelésügyi Minisztérium által kezelt uniós eszközből. Ezekből húsz az öntözésfejlesztéssel lenne kapcsolatban, nyolc öntözőmedencék megvalósításáról gondoskodna, tizenhét a megújuló energiák propagálásáról szólna, és ennek megfelelőn (csupán) kettő népszerűsítené az alternatív vízkészleteket (ez utóbbiak közül az egyik egy tengervíz-sótalanítási projekt lenne).

A másik érintett tartomány, Murcia elnöke, Fernando López Miras ugyanakkor 2021 eleje óta egyre többször szólal fel az európai pénzügyi források megfelelő, a régió mezőgazdaságának „különleges súlyát” figyelembe vevő elosztása mellett. A tartomány ötvennyolc energiahatékonysággal és vízfelhasználással kapcsolatos projektet mutatott be több mint 230 millió euró értékben, ezek megvalósítása során pedig a helyreállítási eszköz által kínált forrásokra is számítanának. A tartományi elnök az általa emlegetett „különleges súllyal” arra céloz, hogy a spanyol agrár- és élelmiszeripari ágazat exportjában Murcia több mint 10%-kal részesül. Nem véletlenül félti tehát a tartományi vezetés a módosított vízmegosztás negatív hatásaitól a helyi mezőgazdaság versenyképességét és erejét.

A szárazsággal küzdő térség számára részleges megoldást jelenthet az elmúlt években telepített sótalanító üzemek hálózata. Az ország első sótalanító berendezéseit már az 1960-as években üzembe helyezték a Kanári-szigeteken, majd a bővítés ezután Spanyolország partmenti vidékein folytatódott annak érdekében, hogy a vízszűkében lévő területek ellátását megerősítsék. Jelenleg Spanyolország közel hárommillió köbméter sótalanított vizet állít elő naponta. Ennek a mennyiségnek több mint 80%-át mindössze ötven, a Földközi-tenger partvidékén és a Kanári-szigeteken található üzem termeli meg. A termelésből Andalúzia 25%, Murcia pedig 20%-os arányban részesedik.

Az ökológiai átmenetért és a demográfiai kihívásért felelős miniszter, Teresa Ribera ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy a madridi kabinet által benyújtott és az Európai Bizottság által jóváhagyott helyreállítási tervben a kormány olyan vállalásokat tesz, miszerint „meg fogják duplázni a rendszer által előállítható sótalanított víz mennyiségét, ezzel is kárpótolva az öntözővíz nélkül maradt gazdákat”. Az eljárás szépséghibája azonban az üzemek gigantikus méretű energiafelhasználása. A kormány ezért a sótalanítási folyamat energiaköltségeinek csökkentése érdekében a technológiához szükséges energia jelentős részét megújuló energiaforrásokból tervezi fedezni, és így a fotovoltaikus energiatermeléshez kapcsolódó beruházásokat is tervez.

További problémát jelent azonban, hogy a kormány évek óta hiába lobbizik a sótalanított víz használata mellett, mivel az továbbra is jelentős többletköltséget jelent a gazdák számára – ők emiatt is ragaszkodnak annyira az északról érkező folyóvíztranszferhez. Ezért aztán Madrid az átemelt víz mennyiségének csökkentése mellett jelentős szubvenciókban tervezi részesíteni a sótalanított tengervíz mezőgazdasági célú felhasználását.

A határokon túl

Folyóvizei kapcsán Spanyolországnak az országhatárain túl is akad problémája, és ez alól a Tajo sem képez kivételt. Spanyolország és Portugália öt fő vízgyűjtőmedencén osztozik, ennek az öt medencének a teljes területe pedig az Ibériai-félsziget területének 45%-át, illetve Portugália területének közel 64%-át teszi ki. Az öt nagyobb folyam egyike a Tajo; a folyó az Ibériai-félsziget harmadik legnagyobb vízgyűjtőmedencéjével egyfajta választóvonalat képez a félsziget csapadékosabb északi és szárazabb déli területei között. Mindkét főváros, Madrid és Lisszabon is a Tajo vízgyűjtőjében fekszik.

Az eleve adott vízhiányt és ezzel együtt az elosztási problémákat a Spanyolországon és Portugálián belül is eltérő klimatikus viszonyok tovább súlyosbítják. Hagyományosan mindkét ország a gátépítésre és a nagyméretű, egyes régiók közötti víztranszferekre alapozta a stratégiáját (a Tajóból a Segurába történő elvezetések mellett egy másik markáns példa a Guadiana folyó vizének a Sado, Odiel és Piedras vízgyűjtőibe való átemelése).

Spanyolország és Portugália 1998-ban írta alá a határokon átnyúló vizek elosztásáról szóló Albufeira-megállapodást. Az egyezmény Portugália szempontjából a Tajo esetében meglehetősen negatív mérleget mutat, ennek legfőbb oka pedig az, hogy a portugálok ebben a kérdésben hajlandóak voltak engedményeket tenni a spanyolok számára azért, hogy cserébe a Guadiana folyónál megvalósíthassák az Alqueva-víztározóprojektet. Az Alqueva nevű mesterséges tónál áll ugyanis a félsziget legnagyobb gátja, magának a víztározónak a tárolókapacitása pedig a második legnagyobb Európában.

A Tajo vizét csak a spanyol területen nem kevesebb mint ötven kisebb-nagyobb gát szakítja meg. Ezek a rendelkezésre álló víz mennyiségének hibás felmérésével és Spanyolország ciklikus aszályainak figyelembevétele nélkül épültek meg, ezáltal pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a Tajo a félsziget egyik legrosszabb ökológiai állapotú folyójává változzon. Portugál becslések szerint a folyam átlagos vízhozama a torkolatánál 30-50%-kal alacsonyabb, mint ahogy az a gátak és átvezetések nélkül átlagosan várható lenne.

A vízhozam mellett a Spanyolországgal szomszédos Portugália a határ közelében található Almaraz atomerőmű következtében a sugárzásveszély miatt is aggódik. A spanyolok viszont azzal érvelnek, hogy az „Almaraz több mint száz kilométerre van a legközelebbi portugál vízfolyástól” – ezen túl azonban nem kívánnak érdemben foglalkozni azzal, hogy az erőmű bármilyen valós problémát okozhat a szomszédaiknak.

Lehetetlen feladat

A spanyol kormány tehát meglehetősen nehéz helyzetben van, hiszen az általa elfogadott intézkedéseknek a legkülönfélébb gazdasági, társadalmi és környezeti érdekek között kellene egyensúlyt teremtenie. A Tajo folyó kapcsán pedig úgy tűnik, a technológiai és politikai szempontok figyelembevétele mellett az egyes területek közötti szolidaritás egyre inkább háttérbe szorul.

A nyitókép forrása: Marta Fernandez Jimenez/Shutterstock