Zbigniew Brzezinski, 1928-2017

Az amerikai geopolitikai gondolkodás egyik legnagyobb alakja, Zbigniew Brzezinski 2017. május 26-án eltávozott közülünk. Az Antall József Tudásközpont az alábbi bejegyzéssel emlékezik egy olyan emberre, aki amellett, hogy megváltoztatta politikai gondolkodásunkat, sokat tett a Szovjet Birodalom felszámolásáért, majd ezt követően is páratlanul értékes tanácsokkal szolgált azoknak a döntéshozóknak, akik kíváncsiak voltak a véleményére. Zbigniew Brzezinski a Tudásközpont tiszteletbeli elnökségének a tagja volt.

A későbbi politológus és geostratéga 1928-ban Zbigniew Kazimierz Brzeziński néven látta meg a napvilágot Varsóban. Lengyel arisztokrata családból származó édesapja, Tadeusz Brzeziński előbb a náci Németországban, majd a sztálini tisztogatások idején a Szovjetunióban teljesített külszolgálatot. 1938-ban Montrealba helyezték, ami a nem sokkal később megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum, illetve a világháború kitörése miatt a család számra hamarosan a hosszú távú száműzetéssel vált egyenlővé. A fiatal Brzezinski a montreali McGill egyetem elvégzése, majd 1950–1953 között a Harvardon végzett doktori tanulmányainak lezárását követően a tudományos életben kívánt elhelyezkedni. Mivel a Harvardon megnyíló tanársegédi állást nem ő, hanem Henry Kissinger nyerte el, Brzezinski inkább a Columbia Egyetemre ment tanítani, ahol többek között a későbbi külügyminisztert, Madeleine Albrightot is oktatta.

A hatvanas-hetvenes években tanárként és közszereplőként a Szovjetunió ellen a határozott, miközben a kelet-európai országok kormányaival szemben a rugalmas fellépést sürgette. A Foreign Affairsben és más helyütt megjelent cikkeiben Kelet-Európával kapcsolatban a peaceful engagementet, vagyis a „kapcsolatok békés fejlesztését” szorgalmazta, hiszen már 1961-ben rámutatott, hogy az egykor monolitnak tűnő szovjet blokk valójában szét van repedezve, ahogy azt például „A kommunista szakadásban rejlő lehetőségek és veszélyek” című, a Foreign Affairsben publikált cikkében is megfogalmazta. Már 1960-as évek elején támogatta John F. Kennedy demokrata kampányát, majd ezt követően Lyndon B. Johnsonét is, az évtized közepétől pedig a Külügyminisztérium Politikai Tervezőcsoportjának tagja lett. Itt dolgozta ki Johnson elnök számára a bridge-building, vagyis a Kelet-Európának szánt hídépítés politikáját, amiből azonban akkoriban még nem sok valósult meg.

Brzezinski szerepével kapcsolatban a legnagyobb vitát kiváltó, a múlt péntek óta eltelt időben született cikkek, méltatások és közösségi médiatartalmak által is gyakran taglalt kérdés, hogy mennyire tekinthető „héjának”, illetve mennyiben felelős az amerikai politika túlkapásaiért, hibáiért. Csak a legutóbbi egy év során vádolták már a modern nyugati világot elárasztó terrorizmus életre segítésével, de lengyel származásának túlzott jelentőséget tulajdonítva a szovjet veszély állandó túlértékelésével és russzofóbiával is. Ennek kapcsán volt, aki még azt is a szemére vetette, hogy szovjetellenessége a korabeli feszültségek mellett is túlzás volt. Ugyanakkor fontos kiemelni, hogy Brzezinski szovjetellenessége elsősorban nem annak volt köszönhető, hogy családjával a szovjet rendszer üldözöttjévé vált. Elképzelései kialakítása során személyes tapasztalatain túl szilárd történelmi és politikai ismeretekre is támaszkodott, és gondolatait soha nem a redukcionizmus, hanem sokkal inkább a meglehetős komplexitás jellemezte.

Sőt, valójában már igen korán éppen az ötletei rugalmasságával tűnt ki. 1973-ban alapította a Trilateral Commission nevű szervezetet, melyben USA-beli politikusokkal, illetve észak-amerikai, nyugat-európai, illetve japán üzletemberekkel és szakértőkkel közösen próbálta meg felvázolni, hogy országaiknak milyen stratégiát is kellene követnie a jövőben. A bizottság utóbb a georgiai kormányzót, Jimmy Carter mögé is beállt, az élén betöltött vezető pozíció pedig olyan tekintélyt kölcsönzött Brezinskinek, hogy 1976-os kampány során úgy tűnt, nincsen Carternél külpolitikailag legfelkészültebb és jobb csapattal rendelkező elnökjelölt. Az 1977-ben beiktatott elnök külügyminisztere végül mégis a más külpolitikai elvek szerint gondolkodó Cyrus Vance lett – Brzezinskinek Vance-szel való konfliktusa pedig az egész Carter-kormányzatra rányomta bélyegét. Ahogy az akkori fehér házi kabinetfőnök jellemezte a helyzetet: „Zbig lesz a gondolkodó, Cy lesz a cselekvő, és Jimmy lesz az, aki mindenben dönt.” [1] És valóban, ez a háromszög határozta meg az Egyesül Államok hetvenes években folytatott külpolitikájának irányvonalát.

Brzezinski legtöbbet vitatott döntése az USA afganisztáni beavatkozása volt, vagyis a mudzsahedek támogatása a szovjet megszállással szemben. A hetvenes évek vége mind az USA, mind pedig a szovjetek számára katasztrofálisan zárult a tágabban vett Közel-Keleten. Először a Szovjetunió „vesztette el” Egyiptomot, majd az USA is „elvesztette” Iránt, miközben Afganisztánban továbbra nyitott volt még a szovjetek, illetve a dél-ázsiai szövetségeseiken keresztül működő nyugati hatalmak közötti versengés eredménye. A szovjetek számára hátrányos Camp David-i megegyezés és az amerikaiakat megalázó iráni túszdráma háttere előtt bontakozott ki aztán az afganisztáni válság. A szovjetbarát afgán kormány ellen megindult felkelést az USA pénzzel, később pedig fegyverekkel is támogatta, főként a pakisztáni titkosszolgálat, az Interservices Intelligence segítségével. Mikor a gerillaharc elleni küzdelemben jártasságot szerző szovjetek helikopterekkel támadtak a felkelőkre, az USA Stingereket küldött a hegyvidéki országba, és ezzel alaposan felforgatta az erőviszonyokat, ahogy azt az alábbi, forrásokkal alátámasztott írásban is olvashatjuk. Sokan vádolják az akkori amerikai vezetést, és különösen Zbigniew Brzezinskit azzal, hogy a korábban a – főleg az amerikaiak iráni politikájára – fő veszélyforrást jelentő, társadalmilag aktívabb síita fundamentalizmus után „ők hozták létre a szunnita fundamentalista terrorizmust”. Ugyanakkor még ha az afganisztáni háborúnak az internacionalista dzsihadizmus kialakulásában játszott szerepét nem is lehet vitatni, az mindenképpen negatív elfogultságra enged következtetni, ha valaki az amerikaiak beavatkozását tekinti fő oknak ennek genezisében.

Brzezinski nem héja volt. Igaz, hogy – legtöbbször egyébként jogosan – nagyon erős fellépést sürgetett a Szovjetunió ellen. Ugyanakkor sokan hívják fel a figyelmet egyrészt az általa vallott fokozatosságra, másrészt pedig arra, hogy Brzezinski több koncepciót is használt egyszerre. Miközben oroszellenes „héja” volt, ő találta ki a positive engagement fogalmát Kelet-Európára. Sőt, a vietnami háborút erélyesen támogató Zbig később az USA 2003-as iraki inváziójának fő ellenzője lett, és a korábban a kemény katonai fellépést szorgalmazó politológus fokozatosan áttért a „puha hatalmi eszközök”, a soft power támogatására. Brzezinski nemcsak a szovjeteknek lényegében az amerikaiak Vietnám-élményéhez hasonló tapasztalatot jelentő konfliktusba, az „afganisztáni mocsárba” való becsalogatásával, hanem elméleti munkásságával is hozzájárult a nemzetközi kapcsolatok újraértékeléséhez. A nagy sakkjátszma (Európa, 1999) című könyvében Halford Mackinder akkoriban éppen elfeledett klasszikus geopolitikáját elevenítette fel és alkalmazta a világra, míg Stratégiai vízió (AJTK, 2013) című művében a világrendet érő jelenkori kihívásokat vázolta fel. Korán felismerte már azt is, hogy Oroszország számára Ukrajna jelenti az „európai hatalmiságot”, úgyhogy birtoklását soha nem fogja teljesen feladni. Alig egy évbe telt, és a 2013-ban írt könyvben megfogalmazottak valósággá váltak.

Zbigniew Brzezinski nemcsak elméleti, hanem gyakorlati szakember is volt, egyike a legnagyobbaknak. Éleslátása hiányozni fog. Nyugodjék békében!

[1] Jussi M. Hanhimäki: The Rise and Fall of Détente. American Foreign Policy and the Transformation of the Cold War. Potomac Books, Washington D.C., 2013. 105.

A nyitókép forrása: Washington Post