Visszaszorulóban van-e a globalizáció, és ha igen, miért nem?

A jelenlegi globális járvány súlyos és kézzelfogható zavarokat okoz a mindennapi élet számos területén, az azzal szorosan összefüggő gazdasági, politikai és társadalmi zűrzavar pedig komoly hatást gyakorol az előző évtizedeket meghatározó világméretű struktúrákra is. A gyors globális átrendeződéseket látva nem csoda, ha a járvány kezdeti hónapjaiban sokan egyenesen a globalizáció végét vetítik előre. Nagy kérdés azonban, hogy igazuk van-e az ilyen radikális véleményeket megfogalmazóknak, s valóban a globalizáció eltűnéséhez vezet(ett)-e pandémia. Jelen blogbejegyzés megpróbálja egy kicsit más prizmán keresztül értelmezni a most zajló globális folyamatokat, és amellett érvel, hogy a helyzet ennél kevésbé drámai, a járvány pedig sokkal inkább arra irányítja rá a figyelmünket, hogy egészen más szempontok mentén érdemes a globalizáció jelenségéről gondolkoznunk.

Közhely, mindazonáltal igaz, hogy a jelenlegi járvány nemcsak a mindennapi életünk, de a hosszú távú politikai, gazdasági és társadalmi dinamikák szempontjából is komoly kihívást jelent. A pandémia ezen mindent felülíró és számos bizonytalanságot magában hordozó jellege miatt talán az sem véletlen, hogy Németországban kezdetettől fogva olyan válságként (Coronakrise) aposztrofálják a kialakult helyzetet, amely radikális kihívást jelent a mindennapjainkat alapvetően befolyásoló globális keretekre és struktúrákra. Ebben a világméretű krízisben pedig Ulrich Beck és Anthony Giddens kockázatokkal és bizonytalanságokkal kapcsolatos figyelmeztetései is eszünkbe juthatnak, hiszen az ő Kasszandra-jóslataik már évtizedekkel korábban előrevetítették, hogy a globális összefonódások és interdependenciák miatt az emberiségre leselkedő kockázatok többé már nem térben és időben korlátozottak, s társadalmi státusztól függetlenül a Föld minden lakójára hatással lesznek.

Ezek fényében nem meglepő tehát, ha a 2020-as év viharos eseményei és a világjárvány elhúzódása komoly kérdéseket vetnek fel a globalizáció jövőjével kapcsolatban. Az így kialakuló viták fő kérdését értelemszerűen az jelenti, hogy milyen hatással lesz a járvány a globalizáció további folyamatára. Az első tapasztalatok alapján számos szakértő amellett érvelt, hogy a pandémia hatására a globalizáció jelenleg nemcsak, hogy története egyik legkomolyabb válságával, hanem egyenesen a „deglobalizáció” korszakának beköszöntével kényszerül szembenézni. Mások, nem tagadva a járvány globalizációra gyakorolt komoly hatásait, arra hívják fel a figyelmet, hogy bár az előbbi interpretáció kézenfekvőnek tűnhet, de a jelenlegi helyzet ennél valószínűleg valamivel árnyaltabb. Ez utóbbi állásponthoz csatlakozva, egyúttal Jürgen Habermas 2020. áprilisi, a járvánnyal kapcsolatos tudásunk korlátaira figyelmeztető megjegyzését szem előtt tartva a következőkben néhány olyan szempontot szeretnék kiemelni, amelyek a globalizáció jelen állapotának vizsgálata során relevánsak lehetnek.

Egy régi vita új köntösben

A globalizáció minden bizonnyal az utóbbi évtizedek egyik legdivatosabb kifejezése – a terminus némi előzmények után az 1980-as évek elején jelent meg a tudományos diskurzusban, majd vált egyre szélesebb körben használatossá, hogy aztán egyfajta univerzális magyarázóelveként (vagy ha úgy tetszik, ideológiaként) a köznapi szóhasználatba is „leszivárgjon”, és ezáltal szinte minden határokon átívelő politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális folyamat leírására alkalmassá váljon.

A globalizációval és annak következményeivel kapcsolatban hosszú ideig az volt az uralkodó narratíva, hogy a jelenség egy olyan elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan folyamat, sőt, egyenesen sikertörténet, amely – egyfajta Adam Smith-i láthatatlan kézként – soha nem látott jólétet hoz a világ minden szegletébe. Az idő múlásával azonban a „globalizáció viharai” – ahogyan Gerhard Schröder volt német kancellár a folyamat negatív hatásait nevezte – jelentősen mérsékelték ezeket az optimista vélekedéseket, és komoly nyomot hagytak a globalizáció addig jellemzően pozitív megítélésén. A jelenség egyre növekvő legitimációs válsága és a vele szemben egyre fokozódó, majd a 2008-as pénzügyi világválság idején kulminálódó ellenállás mind több és több kétséget támasztott ugyanis azzal kapcsolatban, hogy valóban jó irányba halad-e a globalizáció, illetve hogy a jövőben tud-e még újabb szintre lépni.

Az egyre hangosabb kritikusok táborában meghatározó szerep jutott az olyan meglehetősen radikális gondolkodóknak is, mint például Walden Bello, akinek minden bizonnyal a „deglobalizáció” kifejezést is köszönhetjük, s aki az addig ismert globalizáció végét deklarálva új globális játékszabályok kialakítására szólította fel a döntéshozókat. Csaknem egy évtizeddel később újabb folyamatok és események – mindenekelőtt a migrációs válság, a brexit, illetve Donald Trump elnökké történő megválasztása – szolgáltattattak friss alapanyagot a globalizáció végét vizionálók számára. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt másfél évben egyre több szakértő, politikus és véleményvezér is hangot adott hangot annak a meggyőződésének, hogy a járvány nemcsak hogy hátráltatja a globalizáció további fejlődését, de egyenesen visszafordítja a korábbi évtizedek (általuk pozitívnak ítélt) trendjeit. Tekintettel arra, hogy a járvány kitörése után pillanatok alatt nyilvánvalóvá vált: a világ nem lapos többé – olyan értelemben legalábbis biztosan nem, ahogyan azt bestsellerré vált könyvében a globalizáció dicshimnuszát zengő Thomas L. Friedman megírta –, nem meglepő, hogy gombamód megszaporodtak a deglobalizáció korszakának beköszöntét hirdető cikkek és tanulmányok.

A járvány nyilvánvaló romboló hatása ellenére ugyanakkor az is valószínű, hogy a globalizáció végéről szóló sommás ítéletek talán ismét egy kicsit elhamarkodottan születtek meg. Ezeket a radikális véleményeket némiképp árnyalva, valamint a bevezetőben feltett kérdésekre válaszolva a következő bekezdések arra keresik a választ, hogy valóban a globalizáció végének vagyunk-e a szemtanúi manapság, vagy éppenséggel egészen másfajta folyamatok zajlanak körülöttünk. A Lipcsei Egyetem globalizációkutatással foglalkozó fórumain megfogalmazott véleményekhez csatlakozva úgy vélem, hogy a pandémia nem a globalizációs folyamatok végét, inkább csak azok új szakaszát hozza magával. Ahhoz, hogy ez jobban megértsük, két (nagyon röviden) elemezett szempontot szeretnék javasolni.

A globalizáció sokfélesége

Míg a globalizációt – ahogy fentebb is láttuk – gyakran azonosítják annak az 1970-es évektől lendületesen terjedő kapitalista változatával, a történészek és a regionális tanulmányok (area studies) szakértői az elmúlt néhány évben egyre hangosabban hívták fel a figyelmet arra, hogy ez az értelmezés téves. Meglátásuk szerint a globalizációt nem lehet olyan organikus és lineáris folyamatként értelmezni, amely végül a meghatározó folyamatok nyugati centrumú homogenizálódásához és standardizálódásához vezet. Ezzel szemben viszont meggyőzően mutattak rá a globalizációs folyamatok sokféléségére, ezáltal egyúttal a globalizáció újszerű interpretációját is nyújtva. Ennek illusztrálására vitába szálltak a többi között azzal a klasszikus hidegháborús narratívával is, amely valamiféle megfelezett globalizációról (halbierte Globalisierung) beszél, a szocialista blokkot a globalizálódó világból kiszakadt, oda csak a hidegháború végével visszatérő régióként ábrázolva. Érvelésük szerint ugyanis a szocializmus „világméretű” és az 1950-es évek végétől egyre nagyobb lendületet kapó exportja nem valamiféle légüres térben jött létre, hanem érdemben járult hozzá a globalizációs folyamatok fokozódásához.

Néhány kutató pedig még ennél is tovább megy, és egyenesen azt állítja, hogy míg a nyugati – vagy neoliberális – globalizáció csupán megerősítette a központok és perifériáik közötti hierarchikusan rendeződő viszonyokat és hatalmi struktúrákat, addig az úgynevezett Kelet–Dél relációk a kölcsönös előnyök elvén jöttek létre, s az ily módon új alapokra helyezett kapcsolatok a globális folyamatok egészen új minőségét hozták magukkal. Jóllehet 1989 után rövid ideig úgy tűnt, hogy a globalizáció kapitalista formája végül világszerte győzedelmeskedni tudott kihívói felett, az új játékszabályokhoz való alkalmazkodás nem tartott sokáig, s a neoliberális ágenda egyre növekvő legitimitási válsággal, következésképpen egyre jelentősebb ellenállással találta magát szembe.

Amint arra a fentiekben röviden rámutattunk, a 2008-as pénzügyi válság után megváltozott környezetben olyan új narratívák jelentek meg, amelyek egyre ellenállhatatlanabb kihívást jelentettek a neoliberális globalizációra nézve. Kína nyilvánvaló vezetése mellett olyan, a neoliberális globalizáció okozta problémák és sérelmek orvoslását a zászlójukra tűző alternatív globalizációs projektek tűntek fel, amelyek új játékszabályok alapján kívánták újrarendezni a globális kapcsolatokat. A 2008 utáni tapasztalatok alapján tehát különösen érdekes lesz megfigyelni, hogy a pandémia eredményeként milyen újfajta globalizációs sémák, illetve az ezeket a folyamatokat kontrolláló új aktorok kerülnek most előtérbe, hiszen a járvány miatti összeomlás alapvetően változtatja meg a globális kapcsolatok, integrációs mechanizmusok és interdependenciák szerkezetét.

Talán a fenti példákból is nyilvánvaló, hogy a globalizáció nem egy olyan mindent átható erő, amely az egész földgolyót egy irányba tereli. Sokkal pontosabb, ha a globalizációt valamiféle olyan jelenségként értelmezzük, amelynek több centruma is van, ezek között pedig változatos politikai, gazdasági és kulturális kölcsönhatások jöhetnek létre. Következésképpen a jelenség pontosabb megértéséhez olyan árnyaltabb interpretációra van szükségünk, amely számot vet a globális projektek sokféleségével és azok együttes létezésével. Ebből a perspektívából nézve tehát a jelenlegi világjárvány nem annyira a globalizációra, mintsem inkább annak bizonyos projektjeire jelent veszély.

A globalizáció dialektikája

A globális projektek nagy száma, valamint a köztük lévő kölcsönhatások, konfliktusok és átrendeződések különösen látványosak a globalizáció ún. „kritikus pillanataiban” (critical junctures of globalisation), amikor valamilyen sokkhatás eredményeként a globális rend újfajta szegmentációja –vagy ahogy az elmúlt pár évtizedben a társadalomtudományok területén egyre dinamikusabban kibontakozó ún. „térbeli fordulat” (spatial turn) hívei mondanák, de- és reterritorializációja – megy végbe. Ilyen kritikus pillanat volt például az 1970-es évek világgazdasági átrendeződése vagy a 2008-as globális pénzügyi válság is. Sőt, a nem elégséges történelmi távlat ellenére kijelenthetjük, hogy a mostani világjárvány esetében szintén hasonló pillanattal állunk szemben. Ezek a fordulópontok elsősorban azért érdekesek, mert radikálisan hívják fel a figyelmünket arra, hogy a globalizációs folyamatok nem egyenes vonalúan, hanem ciklikusan, törések és kitérők mentén fejlődnek.

Amennyiben pedig hosszabb időtartamban vizsgáljuk a globalizációs dinamikákat, akkor olyan hasonló mintázatokat mutató periódusok is jól kirajzolódnak, amelyek akár a jelenlegi helyzet jobb megértését is elősegíthetik. Ebben a tekintetben különösen releváns lehet az a világ- és gazdaságtörténészek körében zajló vita, amelyik a globalizáció különböző hullámait (vagyis annak expanzívabb és regresszívebb időszakait) s azok jellegzetességeit igyekszik meghatározni. Ez a vita a globalizáció hullámzó intenzitását vizsgálva rámutat, hogy bizonyos globális folyamatoknak (pl. az áruk, az emberek és a tőke áramlásának) intenzitása ideiglenesen lelassulhat ugyan, de ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a globalizáció egy-egy ilyen lassuló időszakban ténylegesen visszaszorulóban lenne.

Jóllehet a problémák eltérő jellege és a világgazdaság eltérő állapota miatt ez a fajta történeti összehasonlítás értelmetlennek tűnhet, az elmúlt hónapok tanulságai alapján úgy látom, hogy ezeknek kontextusoknak az alaposabb vizsgálata hozzásegíthet minket a mai folyamatok pontosabb szétszálazásához, hiszen arra tanít bennünket, hogy az ilyen, jelenlegihez hasonló válságok nem feltétlenül a globalizáció végét, hanem csak egy újabb epizód kezdetét jelentik a globalizáció dialektikus folyamatában.

Záró megjegyzés

Kétségtelen, hogy a jelenlegi globális világjárvány az élet számos területén okozott súlyos zűrzavart és káoszt, s az is nyilvánvaló, hogy ennek a globális világrendre gyakorolt következményei tartósak lesznek. A destabilizáló tendenciáknak a jelenléte és erősödése azonban – s a fenti példák is erre hívják fel a figyelmet – nem feltétlenül jelenti a globalizáció végét.

A globalizáció fentebb leírt, a globális projektek sokféleségét hirdető, továbbá annak lineáris és teleologikus felfogását elvető interpretációja is jól rámutat arra, hogy napjainkban inkább a globális projektek és hegemóniák egyfajta átrendeződéséről van szó. Ezek jobb megértéséhez azonban szakítanunk kell azzal, ahogy a globalizációról eddig gondolkoztunk.

A nyitókép forrása:ImageFlow/Shutterstock