Venezuela

A bolívari forradalmat egykor büszkén hirdető és a régió „rózsaszín hullámának” élén haladó Venezuela manapság a világ egyik legkevésbé biztonságos helyeként és leggyengébb gazdaságaként már aligha jelent követendő példát bárki számára. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, mindez az elmúlt évek drasztikus olajárcsökkenésével lehet összefüggésben. Ha viszont a felszín alá nézünk, rögtön rájövünk, a probléma ennél sokkal összetettebb.

Nehéz dolga lenne manapság annak, aki amellett akarna érvelni, hogy az 1998-ban elnökké választott Hugo Chávez által elindított bolívari forradalom, vagy ahogy néhányan hívják, a XXI. századi szocializmus kilátásai fényesen alakultak az elmúlt években. A mozgalom fő célkitűzései, így a népi demokrácia megszilárdítása, a gazdasági függetlenség kivívása, az erőforrások igazságos elosztása, illetve a korrupció felszámolása úgy tűnik, megfeneklettek. A 2013-ban elhunyt Chávez helyére lépő Nicolás Madurónak ráadásul jelenleg széleskörű népi tiltakozással kell szembenéznie, miután az ellenzék által 2015 óta uralt nemzetgyűlés funkcióit megpróbálta a hozzá lojális legfelsőbb bíróság számára átjátszani. Tettét az ellenzék azonnal puccsnak, az Amerika Államok Szövetsége pedig önpuccsnak bélyegezte. Noha a kormány a maga által teremtett kellemetlen helyzetből megpróbált kievickélni, és azóta visszaállította a nemzetgyűlés jogköreit, egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tiltakozások heve nagyon csillapodna. Sőt, éppen ellenkezőleg, az erőszakos halálesetektől és a hatóságok önkényeskedéseitől sem mentes konfliktus a jelen állás szerint csak egyre súlyosbodik.

Az államcsínyen, puccson, vagy más szemszögből a bolívari forradalom megszilárdítására tett lépéseken kívül is számos olyan dolgot lehetne felsorolni, ami megkeseríti a venezuelai lakosság mindennapjait. A Human Rights Watch elnevezésű emberjogi szervezet például lesújtó képet fest az ország közállapotairól, és a szólásszabadság, a fékek és ellensúlyok hiánya, illetve a politikai ellenzék, valamint a kormányellenes tüntetések elleni erőszakos fellépés miatt súlyos kritikával illeti a kormányt. A legtöbb venezuelainak a politikai fogalmak gyakran absztrakt világán túl a hétköznapokban még ennél is húsbavágóbb problémákkal kell szembenéznie. Az egyre nehezebben kontrollálható, 700-800%-os hiperinflációt és a tavaly 18,6%-os gazdasági visszaesést elkönyvelni kénytelen ország ugyanis a legrosszabb helyen szerepel a 109 országot különböző mutatók alapján rangsoroló World Misery Index elnevezésű listán. Ez pedig a mindennapokban azt jelenti, hogy az országban nincs elegendő étel, se gyógyszer, miközben az egészségügyi ellátás összeomlóban van, a siralmas közbiztonsági állapotok miatt pedig Venezuela a második helyen szerepel a világ legerőszakosabb, nyílt háborús konfliktusban nem érintett országai között. Mindez nem túl jó cégér egy forradalmi nemzet számára. De mégis hogyan jutott oda a Föld legnagyobb olajkészleteit magáénak valló ország, hogy most ilyen hatalmas gondok tornyosulnak fölé?

Ha valaki meg szeretné vizsgálni, milyen elemekből is tevődik össze a venezuelai gazdaság, akkor nem szükséges túlságosan bonyolult grafikonokon átrágnia magát. Az ország exportjának 90%-át ugyanis lényegében két dolog adja: a nyers, illetve finomított kőolaj. Amikor Chávez a múlt század végén hatalomra került, a gazdaság helyzete még némileg eltérő képet festett. Ekkoriban ugyanis az olaj Venezuela teljes kivitelének még csak 51%-át tette ki. Ez gyakorlatilag nem jelent mást, mint az ország utóbbi években lezajlott nagyfokú dezindusztralizációját, vagyis ipara jelentős mértékű leépülését. Ez a korábbi évtized nyersanyagár-robbanásán túl elsősorban az importot a termelésnél nyereségesebbé tevő 2003-ban bevezetett rögzített árfolyamrendszernek, illetve a sokáig csak mélyen megbúvó, a hatóságok által elkendőzött inflációnak köszönhető. Az új évezred első évtizedében, amikor az olajárak magasak voltak, a világgazdaság pedig hasított, ez még nem jelentett különösebb problémát. Sőt, ekkoriban a kormány tényleg sokat tett kezdeti célkitűzései megvalósításáért: a közel 50%-os szegénységet 32%-ra mérsékelte, csökkentette többek között a munkanélküliséget, az egyenlőtlenséget, illetve a gyermekéhezést is, miközben javított az állampolgárok iskoláztatási és egészségügyi statisztikáin, valamint növelte a szociális kiadásokra fordított összegeket is.

Eközben azonban Chávez nem gondolt arra, hogy a gazdaság más területeire vagy akár magába az energiaszektorba is visszaforgasson némi pénzt. Sőt mi több, a nemzetgazdaság számos ágának államosításával másoknak sem nagyon hagyott lehetőséget arra, hogy ezt megtegyék helyette. Az államosítások viszont a szakmai színvonal rohamos zuhanását vonták maguk után, és ennek is köszönhető, hogy a legtöbb állami vezetésű vállalat a kisajátítások nyomán jelentős veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni. Mindez jól megfigyelhető a szintén állami tulajdonba tartozó PVDSA (Petróleos de Venezuela S.A.), vagyis a venezuelai olajvállalat példáján is. 2003-ban, egy, a kormánnyal szemben kirobbant tiltakozást követően Chávez 18 000 alkalmazottat rúgott ki a cégtől. Ez az akkori munkaerő 40%-át, a kutatási csapatnak pedig mintegy 80%-át jelentette. Az elbocsájtások aztán hamarosan a vállalt kitermelési mutatóiban is éreztették a hatásukat. Azóta pedig az ott dolgozók száma olyan mértékű növekedésnek indult, hogy az már jelentős arányban hozzájárult a vállalat csökkenő termelékenységéhez is.

Túl azon, hogy a pénzt a szociális intézkedésekbe tolta, Venezuela Petrocaribe elnevezésű olajipari szövetsége révén a testvéri szocialista Kubát, és más környező országokat is megtámogatott, kedvezményes feltételek mellett biztosítva számukra a kőolajat. Ez, illetve az országban eluralkodó korrupció jelentős károkat okozott Venezuelának. Egyes becslések szerint minden három, olajiparban megkeresett dollárból egy a korrupt rendszer egybentartását szolgálja. A konkrét számok nyelvén ez azt jelenti, hogy Chávez és Maduro alatt nagyjából 300 000 millió dollárnyi olajbevétel tűnt el a korrupció különféle csatornáin. Anno, az alacsony nemzetközi kamatkörnyezet idején a venezuelai kormány olcsó hiteleket is igénybe vett, hogy nagyvonalú szociális politikáját finanszírozni tudja. Amikor pedig fordult a kocka, és az olaj ára lezuhant, megint csak a hitelezőihez, mindenekelőtt Kínához és Oroszországhoz fordult, csak hogy a rendszer továbbra is működőképes maradhasson. Manapság pedig úgy tűnik, a kormány egy percig sem tétovázik, ha az olajban elszámolt hitelei visszafizetéséről van szó. Még akkor sem, ha az éppen alacsonyan tartózkodó olajárak miatt egyedüli exportképes termékének jóval nagyobb hányadát kell a hitelezőinek átadnia, így pedig az ipar nélküli országban már arra sincsen pénz, hogy ételt vagy egyéb, létfontosságú fogyasztási cikkeket szerezzenek be az lakosság számára.

Az előzőek alapján nyilvánvaló, hogy a problémák gyökre nem az olajárak zuhanásában keresendő, hanem abban, hogy a „hét bő esztendő” idején az ország csakis szociális intézkedésekre fordította a pénzét, és nem igen törődött a gazdaság diverzifikálásával, a produktivitás növelésével, a kutatás-fejlesztés támogatásával és más hasonló dolgokkal. Sőt, még arra sem ügyelt, hogy legalább az állam fejőstehenébe, a PDVSA-ba visszaforgasson némi pénzt. Így aztán most, a „hét szűk esztendő” idején a vállalat képtelen arra, hogy az alacsony olajárak káros következményeinek elhárítása érdekében például a kitermelés növelésével lépni tudjon valamit. Ugyanakkor a korábban nem megvalósuló vagy elhalasztott befektetések miatt PDVSA számára manapság már a napi működés fenntartása is komoly gondot okoz. Mindehhez pedig még az is hozzájön, hogy a kormány külföldről is kért kölcsön pénzt, amit aztán nemzetgazdasága felfuttatása helyett ugyancsak szociális célkitűzései megvalósítására költött.

Mostanra pedig a mesterségesen alacsony árak, a hiányzó hazai ipar, illetve az, hogy a legfőbb kiviteli cikkét, az olajat hitelei visszafizetésére kell használnia, oda juttatták az országot, hogy a fogyasztóknak lényegében nincs mit fogyasztania. Az államilag természetellenesen alacsony szinten tartott fogyasztói árak következtében a kereslet ugyanis túl magas, miközben sem belföldön termelő cégek által megtermelt, sem pedig külföldön eladható olajért cserében megvásárolt termékek nem állnak rendelkezésre ezek kielégítésére. Mivel a kormány szemmel láthatólag nem törekszik az eddigi gazdasági irányvonal megváltoztatására, az ország lakosai számára jelenleg az egyetlen halovány reményt csak az jelentené, ha az olaj ára hirtelen megint az egekbe szökne.

Most, hogy az utóbbi években sokat emlegetett „rózsaszín hullám”, vagyis Latin-Amerika XXI. századi baloldali kísérlete fokról fokra kényszerül hídfőállásai feladására a régióban, ezzel párhuzamosan pedig sorra tűnnek el Venezuela korábbi szövetségesei, a legfőbb kérdést az jelenti, hogy az ország gazdaságának eddig is számos torzulását felszínre hozó olajársokk vajon meg fogja-e adni a kegyelemdöfést a helyzetet egyre kevésbé ellenőrzése alatt tartó kormánynak, és hozzá fog-e járulni az egykor a térségben előretörő baloldal további visszaszorulásához.