Variációk geopolitikára - Az angolszász győztes stratégia

Az angolszász geopolitikai iskola elsősorban 19. század végi és 20. századi brit és amerikai gondolkodók művein alapul. Ezek eleinte főként a tengerek és a kontinensek feletti hatalom megszerzéséről szóló geostratégiai célkitűzésekre összpontosítottak, a későbbi koncepciók viszont már leginkább a világhatalom és a demokrácia fenntartásának célját tartották szem előtt. Ebből a szempontból az angolszász iskola alapvetései mutatják a legnagyobb folytonosságot a geopolitika történetében.

A mai futball szabályai a 19. századi Angliában nyerték el végleges formájukat. A focit, csapatjátékról lévén szó, két tizenegy főből álló együttes játssza. Ezek célja, hogy egymás kapujába juttassák a labdát, pontosabban, hogy több gólt lőjenek, mint az ellenfelük. Az, hogy erőfeszítéseik végül milyen eredménnyel járnak, sok egyéb mellett a védelmi képességeiktől is függ, mivel elsősorban ezen múlik, hogy meg tudják gátolni ellenfelük előrenyomulását a saját kapujuk irányába. Egy-egy csapat sikere azonban számos egyéb tényezőtől, például az egyes játékosok egyéni képességeitől, a meccs napjára elért fizikai és szellemi állapotuktól, a csapatszellemtől, sőt még a szerencsétől is nagyban függ. Mindezen túl azonban létezik még legalább egy olyan tényező, amelynek a megértése az angolszász iskola geopolitikai gondolkodásmódjának szemléltetéséhez is nagy segítséget nyújthat.

A fociban a csapat kezdőfelállása és a játékstratégia meghatározása életbevágóan fontos a mérkőzés kimenetele szempontjából. Ennek megfelelően dől el, hogy egy csapat labdabirtoklással, illetve a pálya uralásával, vagy pedig meglepő, dinamikus ellentámadásokkal és határozott védelemmel próbál felülkerekedni ellenfelén. Bármelyiket választja is azonban egy együttes a mérkőzés előtt, a fő cél az, hogy a csapat képességeinek függvényében minél jobban kihasználja a pálya területét. Ez pedig nagy hasonlatosságot mutat azzal, ahogy a 19. század végi és a 20. századi angolszász tudósok gondolkoztak a geopolitikáról.

Az angolszász geopolitika egyik úttörőjének Alfred Thayer Mahan (1840–1914) számított. Az ő érvelése szerint a Monroe-elv érvényesítése érdekében országának elengedhetetlenül szüksége van arra, hogy erős flottával rendelkezzék, illetve, hogy a világ stratégiailag fontos területei felett ellenőrzést gyakoroljon. Mahan a Monroe-elvtől és a többi tengeri hatalommal, így például az Egyesült Királysággal kialakuló esetleges konfliktusoktól függetlenül is úgy gondolta, a tengeri hatalmak sokkalta sikeresebbek a szárazföldi hatalmaknál, ezért fontosnak tartotta kiemelni, hogy milyen előnyök származnak a tengerek békeidőben történő kereskedelmi célú felhasználásából, illetve háborúk idején való ellenőrzéséből. A tengeri hatalom megteremtéséhez hat szükséges feltételt határozott meg (1. előnyös földrajzi elhelyezkedés; 2. megfelelő partvonal, bőséges természeti erőforrások és kedvező klíma; 3. területi kiterjedés; 4. népességszám; 5. az ott lakó népek lelki alkata; 6. az ország kormányzatának jellege), melyek közül három közvetlenül is kapcsolatba hozható a területek stratégiai használatával. Ez pedig igen hasonló a focipálya területének minél hatékonyabb kihasználásához, amiről a korábbiakban szó esett. Így tehát a Mahan által a „kedvező földrajzi fekvés”-sel kapcsolatban leírtak párhuzamba állíthatóak azzal, hogy egy focicsapat milyen formációt alkalmaz egy adott meccsen, és azt is meghatározzák, hogy egy csapat inkább támadó vagy védekező jellegű játékot játszik. A fenti analógia mentén továbbhaladva a „megfelelő partvonal, bőséges természeti erőforrások és kedvező klíma” a szóban forgó játékosok tehetségének és sajátosságainak, a „területi kiterjedés” pedig a labdabirtoklásnak, valamint annak feleltethető meg, hogy mennyire képes egy adott csapat uralni a másikat.

Az angolszász geopolitika egy másik jelentős gondolkodójának a brit Halford Mackinder (1861–1947) számít. Mackinder magterület-elmélete (Heartland Theory) révén vált híressé, amelyben a világot egy az Ázsia és Kelet-Európa egyes részeit magába ölelő magterületre vagy kulcsövezetre (Pivot Area), egy a mai Németországot, Ausztriát, Törökországot, Indiát és Kínát felölelő belső peremívre (Inner Crescent), illetve egy Nagy-Britanniát, Dél-Afrikát, Ausztráliát, az Egyesült Államokat, Kanadát és Japánt magába foglaló külső peremívre (Outer Crescent) osztotta fel. Az elméletében megfogalmazottak szerint a magterületnek, avagy a kulcsövezetnek óriási stratégiai jelentősége van. Mahan levezetése szerint ugyanis ennek a térségnek a középponti elhelyezkedése, tengerektől való távolsága és bőséges nyersanyagkészletei egyrészt kiváló védelmi vonalat jelentenek, másrészt pedig lehetővé teszik a terület önellátását. Így aztán végkövetkeztetése szerint a magterület feletti irányítás egyet jelent a világ feletti uralommal. Mahantól eltérően tehát Mackinder a szárazföldi területek fontosságára helyezte a nagyobb hangsúlyt a nemzetközi kapcsolatokban fennálló erőviszonyok értelmezése során.

Ha továbbra is a fenti focis hasonlatnál maradunk, edzőként Mackindernek nem az egyes pozíciókhoz rendelt taktikai manőverek végrehajtása, hanem a mérkőzés megnyeréséhez szükséges területek, például a tizenhatoson belüli sáv uralása lett volna a célja. Hasonló jellegű edzői utasításokat adott volna Nicholas John Spykman (1893–1943) is, mivel ő is a mackinderi megközelítést használta kiindulási alapul. Spykman azonban nem értett egyet azzal az állítással, hogy a világ ellenőrzéséhez a magterület elengedhetetlenül szükséges lenne. Az ő megállapítása szerint ugyanis az európai, közel-keleti, illetve ázsiai, tengerparti sávban elhelyezkedő országok alkotta peremterület (Rimland) felett gyakorolt irányításnak van döntő szerepe a világ feletti ellenőrzés megszerzésében. Az Egyesült Államoknak pedig biztonsága megőrzése érdekében arra is szüksége van, hogy Európában fennmaradjon az erőegyensúly. Mahanhez és Mackinderhez hasonlóan Spykman is egy bizonyos területre, illetve ennek sajátos vonásaira – például demográfiai súlyára, természeti erőforrásaira, valamint ipari fejlettségére – fektet nagyobb súlyt. Így aztán, a focis hasonlatunkkal élve, ő még ugyanahhoz az edzői generációhoz tartozik, amelyikhez a két másik fenti tudós is. Mindamellett a győzelem érdekében a tizenhatoson belüli sáv vagy a középpálya helyett ő inkább más területekre, így például az oldalvonalakra helyezte volna a játékosait.

A második világháborút követően a brit geopolitika csillaga leáldozott, az amerikai geopolitikai gondolkodóknak viszont egyre határozottabb elképzelésük alakult ki arról, hogy országuknak milyen stratégiát kellene követnie. 1947-ben például George Kennan (1904–2005) megfogalmazta az amerikai feltartóztatási politikát (containment policy), ami egybecseng azzal, amit korábban az angolszász klasszikusok mondtak a világpolitika ellenőrzésének mikéntjéről. George Kennan elképzelése szerint az Egyesült Államoknak a Szovjetuniót fel kell tartóztatnia, amennyiben pedig úgy adódik, a fejlődő országoknak nyújtott gazdasági és egyéb támogatások révén a konfrontációt is vállalnia kell vele. Ez a stratégia aztán a Truman-elvben, illetve Európán belül a Marshall-terv elnevezésű gazdasági újjáépítési programban vált gyakorlattá. A feltartóztatási politika azonban már nem a területekre összpontosított, hanem olyan új stratégiai tényezőket hozott be a képbe, mint például a gazdaság vagy a katonaság szerepe. Edzőként tehát George Kennan valószínűleg arra törekedett volna a klubjánál, hogy magasabb fizetést és jobb társadalombiztosítást harcoljon ki játékosai számára, akiket így nem lett volna könnyű jobb feltételekkel más csapatokhoz átcsábítani.

A vele egy időben alkotó James Burnham (1905–1987) viszont kifogásolta azt a fajta defenzív magatartást, ami az Egyesült Államok feltartóztatási politikáját jellemezte. Egyúttal azt is szorgalmazta, hogy országa folytasson harciasabb politikát, és érje el a szovjet érdekszférába került államok „felszabadítását” (liberation), valamint a Szovjetunió bukását. A focis párhuzamot folytatva, edzőként Kennannel ellentétben Burnham abban látta volna legfőbb feladatát, hogy ellenfelét meggyengítve a legjobb játékosokat szerezze meg saját csapatának.

Kennannel és Burnhammel párhuzamosan az amerikai diplomata, William Christian Bullit (1891–1967) kidolgozta a dominóelméletet, amely szerint az Egyesült Államoknak muszáj beavatkoznia az olyan országokban – mindenekelőtt pedig Ázsiában –, amelyek másoknál jóval kitettebbek a Szovjetunió térfoglalásának, ennek következtében pedig annak, hogy régiójukat a ledőlő dominók mintájára destabilizálva utat nyissanak a további szovjet térnyerés előtt. Focis kifejezésekkel élve az ő célja az volt, hogy taktikus mozdulatokkal meggátolja az ellenfél játékosai közötti hathatós összjátékot.

Idővel mindegyik fent említett elmélet hatással volt az Egyesült Államok elnökeinek hidegháborús doktrínáira, ezek pedig összefonódtak a geopolitikai gondolat továbbfejlődésével. Henry Kissinger (1923–) 1979-ben például az összekapcsolás (linkage) elméletével gazdagította az addigi tudományos megközelítések sorát – bár ez a gondolat már inkább átvitt értelemben kapcsolódott a területek feletti befolyás célkitűzéséhez. Az összekapcsolás nála azt jelentette, hogy a politikai és katonai ügyeket célszerű egymáshoz kötni a kommunista országokkal való együttműködés esetében, hogy nukleáris, illetve gazdasági kérdésekben engedményeket lehessen kiharcolni velük szemben. Egy másik geostratéga, Zbigniew Brzezinski (1928–2017) elképzelése szerint pedig az Egyesült Államok csakis úgy tudja folytatni a Szovjetunió feltartóztatás érdekében folytatott politikáját, ha ellenőrzése alá vonja az olyan tengelyponti (linchpin) országokat, amelyek földrajzi helyzetüknél fogva gazdasági és katonai szempontból is fontosnak számítanak. Látható, hogy ezek a gondolatok valamelyest eltérnek a korábban bemutatottaktól, és sokkal szorosabb szálakkal kapcsolódnak az Egyesült Államok külpolitikájának gyakorlati alakításához. A második világháborút követő angolszász geopolitikai elméletek kapcsán így gyakran fel is merül a kérdés, hogy valójában milyen mértékben kapcsolhatók össze a korábbi geopolitikai gondolkodók alapvetéseivel. A fentieket a focis analógiánkra átforgatva Kissinger és Brzezinski csapatuk edzési körülményein akartak volna javítani, de együttesük játékstílusába nem sok új elemet vezettek volna be.

A mai bejegyzés átfogó képet adott az angolszász geopolitikának a kezdetektől egészen a hidegháború időszakáig terjedő töretlen fejlődéséről. Az áttekintett geopolitikusok munkásságában egyaránt kiemelt fontosságúként jelent meg az a gondolat, hogy a szigetként az eurázsiai kontinensen kívül tartózkodó Egyesült Királyságnak, illetve az Egyesült Államoknak a világ feletti dominancia megtartásához arra van szüksége, hogy kiterjessze és megerősítse befolyását a stratégiailag fontosnak érzékelt területek, vagyis a focipályának a meccs megnyeréséhez szükséges részei felett. Miközben a meccs megnyeréséhez szükséges stratégia az adott korszak körülményeinek megfelelően változott, a játékszabályokhoz mindenki tartotta magát. A teljesség kedvéért azt is meg kell azonban említenünk, hogy az angolszász geopolitika tanításai még ma is meghatározóak, ahogy azt Saul Bernhard Cohen (1925–) munkái is igazolják. Az angolszász geostratégia újabb keletű eredményei mellett a fentiekhez azt is hozzá kell tennünk, hogy számos angolszász gondolkodó a geopolitika kritikai ágának megteremtéséhez is hozzájárult. Közülük említést érdemel például Gerard Toal, Simon Dalby és Thomas Dodds. Ez utóbbiak felvetései megtörték az angolszász geopolitika addig lényegében töretlen fejlődési ívét, vagyis olyan, mintha kidolgozóik arra tennének kísérletet, hogy a futball ma ismert szabályrendszerét alapjaiban írják újra.

A következő bejegyzésünkben bepillantást nyerhetsz majd a geopolitikai gondolkodás másik kiemelkedő irányzatába, a német geopolitikai iskolába. Ha jövő héten is rákattintasz a blogunkra, megtudhatod, mi a kapcsolat a területgyarapításról szóló elgondolások, illetve a fák növekedése között.

Ha pedig még többet szeretnél tudni a témáról, lapozz bele az alábbi művekbe:
Mahan, Alfred Thayer: The Influence of Sea Power Upon History, 1660–1783. Little, Brown and Company, Boston, 1890.
Mackinder, Halford John: The Geographical Pivot of History. The Geographical Journal. 1904/4. 421–437.
Spykman, Nicholas John: America’s Strategy in World Politics: The United States and the Balance of Power. Harcourt, Brace and Company, New York, 1942.
Spykman, Nicholas John: The Geography of the Peace. Harcourt, Brace and Company, New York, 1944.
Kennan, George: The Sources of Soviet Conduct. Foreign Affairs. 1947/július. 566–582.
Burnham, James: Containment or Liberation? An Inquiry into the Aims of United States Foreign Policy. John Day Cooperation, New York, 1953.
Cohen, Saul Bernhard: Geography and Politics in a World Divided. Random House, New York, 1963.