Variációk geopolitikára

A német geopolitikai iskola a 19. század második felében alakult ki, abban az időszakban, amikor Németország elképesztő gazdasági növekedést produkált. 1871-től az újraegyesített ország már igazi nagyhatalomnak számított, és ambíciói is ehhez voltak mérhetőek. Az új állam geopolitikai gondolkodóit mindennél jobban foglalkoztatta az államiság és a nemzetállamok organikus növekedésének kérdése. Az általuk kidolgozott számos nagyra törő elképzelést a politikusok is felkarolták, és expanzionista terveik igazolásához is merítettek belőlük. A két világháború okozta mérhetetlen szenvedésnek köszönhetően viszont a német geopolitikai iskola jelentősége utóbb nagymértékben visszaszorult.

Mi történik a nagy erdőkben kisarjadó facsemetékkel? Egy részük más növények árnyékában elsorvad, és nyom nélkül eltűnik. Akadnak viszont olyan csemeték is, amelyek miután szárba szökkentek, egyre csak növelik a lombkoronájukat, hogy kicsivel később aztán már ők maguk vegyék el a többi növény elől a napfényt. Ezek a mások fölé kerekedő győztesek lesznek azok, akik később évtizedekig meghatározzák majd egy-egy erdő lombozatának rajzolatát. Ez az allegorikus bevezetés lesz a segítségünkre abban, hogy megértsük az egyik legkorábbinak számító geopolitikai iskola tanításait.

A német geopolitikai iskola korai szakaszának egyik gyakran alkalmazott hasonlata szerint az egyes államok működése rendkívül hasonlatos az emberi szervezet működéséhez. A német geopolitikai iskola egyik megalapozója a német földrajz- és néprajztudós, Friedrich Ratzel (1844–1904) volt. Ratzel munkáival jelentős mértékben hozzájárult a politika- és a földrajztudomány szintetizálásához, és azt is hangsúlyozta, egy nemzet sikerességében fontos szerepet játszik a területi expanzió, illetve a migráció. Az államok Ratzel által leírt folyamatos küzdelme a túlélésért jól érzékeltethető a napfényért versenyző facsemetékről szóló fenti metaforával. Az ő elmélete szerint ugyanis egy-egy állam leigázása egy ciklikus fejlődési folyamat részét képezi. Más szóval, a facsemetékből először fa lesz, ezek a fák pedig egyre nagyobb ágakat növesztenek, hogy a lehető legtöbb napfényhez juthassanak; ezzel párhuzamosan azonban óhatatlanul el fogják zárni a fényt a körülöttük lévő többi fa elől.

A Ratzellel egy időben élő német liberális politikus, Friedrich Naumann (1860–1919) a területek német geopolitikában betöltött szerepének fontosságát hangsúlyozta, az általa Mitteleuropa (Közép-Európa) névre elkeresztelt német érdekszférának pedig egy könyvet is szentelt. Neumann úgy képzelte, hogy ennek a Mitteleuropának egy föderális berendezkedésű, de német vezetés alatt működő központi erőnek kellene lennie. A térség egyesítése érdekében pedig azt javasolta, hogy a németeknek Közép-Európa-szerte szilárd kulturális és gazdasági kapcsolatokat kell kiépíteniük, ám ezzel párhuzamosan erős katonai jelenlétet is fenn kell tartaniuk a régióban, hogy más európai birodalmaktól, illetve az Oszmán Birodalomtól meg tudják védeni azt. Az erdő példájával párhuzamba állítva elmondható, hogy a kulturális gyökereit, gazdasági kapcsolatait és katonai védelmét kiterjeszteni szándékozó Németország egy olyan facsemetéhez hasonlítható, amely erős ágakat és mély gyökereket növeszt, hogy versengeni tudjon a többi fával a napfényért.

A svéd Rudolf Kjellén (1864–1922) egy további lényeges vonással gazdagította a német geopolitikai gondolkodást. Szerinte a „politikai cselekvés” az állam és a társadalom egységébe ágyazódik, és olyan alkategóriákra lehet továbbosztani, mint a Reich (birodalom), a Volk (nép), a Haushalt (költségvetés), a Gesellschaft (társadalom) és a Regierung (kormányzat). Ha feltételezzük, hogy az államterület – amely Kjellén számára is olyan kiemelt fontosságú volt, mint a korszak más geopolitikai gondolkodói számára – a napfényt jelenti, akkor a politikai cselekvést a tápanyagok szimbolizálhatják. Ugyan a tápanyagokért nem kell annyira keményen megküzdeniük a fáknak, mint a napfényért, a víz és a szén-dioxid is elengedhetetlenül szükséges az életben maradásukhoz.

A német geopolitika egy másik kulcsfogalma a Lebensraum (élettér), amelyet eredetileg Friedrich Ratzel fogalmazott meg, majd Karl Ernst Haushofer (1869–1946) fejlesztett tovább. Ratzel megközelítéséhez hasonlóan a Lebensraum fogalmát Haushofer is a területi expanzióhoz köti. Haushofer nézetei szerint a területi expanzió ugyanis automatikusan kapcsolódik a folyamatosan terjeszkedő világhatalmaknak ahhoz az igényéhez, hogy a környező területek felett ellenőrzést tudjanak gyakorolni. Ebből kiindulva a világot Panideenekre (vagyis pánrégiókra: Pán-Amerikára, Pán-Eurafrikára, Pán-Oroszországra és a Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezetére) osztotta fel, amelyek mind egy-egy befolyási övezetet alkottak. Az erdős hasonlattal élve az Egyesült Államok uralta Pán-Amerika egy hikorierdőt, a Németország uralta Pán-Eurafrika egy tölgyerdőt, az Oroszország uralta Pán-Oroszország egy nyírfaerdőt, és a Japán uralta Nagy-kelet-ázsiai Közös Felvirágzás Övezete pedig egy cseresznyefaerdőt jelentett volna. Egy-egy állam úgy irányítja a saját Panideenjét, ahogy a fenti fafajták is meghatározzák az általuk dominált erdők lombozatát. A német geopolitikai gondolkodók egyes elképzeléseit az ország politikusai is magukévá tették, és felhasználták arra, hogy a második világháború előtt, illetve alatt ezekkel igazolják Németország Afrika gyarmatosításáról, illetve Kelet-Európa bekebelezéséről szóló expanziós terveiket. A tudományos eredményekhez jelentős mértékben hozzájárult a Zeitschrift für Geopolitik című újság, amelyben Karl Ernst Haushofer, Erich Obst, Hermann Lautersach, Otto Maull, és más hozzájuk hasonló szerzők értekeztek a német geopolitika főbb alaptételeiről.

A náci Németország 1945 utáni vereségét követően a német geopolitikai iskola sokak számára egyet jelentett az ország nagyhatalmi törekvéseivel, és ennek következtében maga a tudományág is elvesztette társadalmi jelentőségét. Míg Kelet-Németországban (akárcsak a Szovjetunióban) tiltott tudományként még foglalkozni sem igen volt ildomos vele, Nyugat-Németországban két különböző megközelítés is született a geopolitikával kapcsolatban. Az egyik ahhoz kapcsolódott, hogy a szövetségesek és különösen az Egyesült Államok számára rendkívül nagy jelentőséggel bírt a Denazifierung (nácitlanítás) folyamata, ami a demokratikus átmenetet, illetve a fasiszta és nacionalista ideológiák eltörlését tűzte ki célul. Az organikus növekedéssel, a népi gondolattal és a németek között népszerű hierarchikus kormányzással kapcsolatban kidolgozott elképzelések viszont nem voltak összeegyeztethetőek a nácitlanítás céljaival. Így aztán a Denazifierung folyamata igencsak megnehezítette a német geopolitikai hagyományok további folytatását. Másrészről viszont Nyugat-Németországban akadt néhány olyan geopolitikai gondolkodó is, aki kísérletet tett arra, hogy rehabilitálja a korábbi elképzeléseket, vagy legalábbis elválassza a tudományos eredményeket a nacionalista túlkapásoktól. Mind a rehabilitációra, mind pedig a tudományos és tudománytalan elemek szétválasztására tett kísérletek megtalálhatóak például Peter Schöller és Carl Troll munkásságában.

Noha nehéz a német geopolitikai gondolkodás klasszikusaihoz mérni a tudományág második világháború utáni tapogatózó eredményeit, mégis muszáj megemlítenünk a főleg jogi és politológiai kérdésekről értekező Carl Scmitt (1888–1985) geopolitikai témájú műveit. Schmitt Nomos der Erde (’A föld törvénye’ [a nomos görög szó jelentése törvény]) című művének megállapítása szerint az emberi történelem mátrixát a föld megosztása jelenti, amit az is jól példáz, hogy a jogalkotás gyökerei a hódításra, a határok meghúzására és a földek felosztására nyúlnak vissza. Schmitt az 1648 és 1885 közötti időszak példáján keresztül mutatja be az európai államok közötti kapcsolatok vívmányait. Szerinte ezek a vívmányok mindenekelőtt az egyenlőségen, a szuverenitáson és a kölcsönösen elfogadott szabályok alapján történő ellenségeskedésen alapultak. Az egyenrangú szuverenitás és a korszak hagyományos hadviselési formái lehetővé tették, hogy a feszültségeket a határok nélküli terekben, így például a gyarmatokon vezessék le. A fenti rendszer 1885 utáni működésképtelenné válását Schmitt a territorrialitás és a nemzetközi jog egymástól történő elválásával írta le. Értelmezése szerint a globális terek felosztása rendkívül fontos lesz az új nomos kialakításában is, az államok viszont el fogják veszteni a jelentőségüket. Véleménye szerint egy új univerzalizmus új térbeli alakulatokat fog létrehozni, amelyek erőteljesen kapcsolódnak olyan új lehetőségekhez, mint a tenger és a levegő birtoklása. A hasonlatunkkal élve Schmitt azt írja le, hogyan sikerült egy ideig a fáknak megegyezniük arról, hogy melyiküknek mekkora helyet foglaljanak el az ágai, és aztán hogyan forgatták fel gyökerestül ezt a megegyezéses rendszert az új környezeti viszonyok.

Az 1970-es és az 1980-as években mások is akadtak, akik kritikusan szemlélték, hogy a német geopolitika nincs benne a tudományos közbeszédben. A második világháborútól egészen máig ugyanis alapvetően két fő paradigma uralta a német diskurzust. Ezek közül az egyik a Kontinuitäts-These (folytonosság-tézis) volt, amely Németország multilaterális kapcsolatokon alapuló, együttműködő polgári hatalomként játszott sikeres szerepét emelte ki, a másik pedig a Normalisierungs-These (normalizáció-tézis), amely viszont a sűrűn lakott és egyesült Németország központi hatalomként betöltött szerepét, valamint az alapvető német érdekek külpolitika területén történő újraértelmezésének szükségességét hangsúlyozta. A két elmélet tehát két különböző irányt vázol fel Németország geopolitikai jövőjével kapcsolatban, ez pedig azt vetíti előre, hogy csak idő kérdése, és ki fog alakulni egy új paradigmákat is felvető, szilárd alapokon nyugvó tudományos diskurzus. Ha pedig ez így van, akkor igencsak érdekes lesz megfigyelni, hogy az új geopolitikai gondolkodók fognak-e meríteni a korábbi német tradíciókból és ha igen, mennyiben. Túl ezen, azt is nagyon izgalmas lesz látni, hogy a jövő német geopolitikával foglalkozó tudósai miként fogják értékelni hazájuk elmúlt évszázadban folytatott külpolitikáját, különösen pedig a nyugati országok közé történő integrációját, új Kelet-politikáját, nemzetközi békefenntartó missziókban való részvételét, illetve az Európai Unióban betöltött szerepét.

A következő bejegyzésünkben az emberi tényező fontosságát előtérbe helyező francia geopolitikai iskolával foglalkozunk. Ha jövő héten is rákattintasz a blogunkra, megtudhatod, miért lehet szükség német sörre a francia geopolitika megértéséhez.

Ha pedig még többet szeretnél tudni a témáról, lapozz bele az alábbi művekbe:

Friedrich Ratzel: Politische Geographie. R. Oldenbourg, München–Leipzig, 1897.
Friedrich Ratzel: Anthropogeographie: Die geographische Verbreitung des Menschen. Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1882–1891.
Friedrich Naumann: Mitteleuropa. Reimer, Berlin, 1915.
Karl Ernst Haushofer: Geopolitik der Panideen. Zentral-Verlag, Berlin, 1931.
Karl Ernst Haushofer: Bausteine zur Geopolitik. Kurt Vorwinckel Verlag, Berlin Grünewald, 1928.
Karl Ernst Haushofer: Grenzen in ihrer geographischen und politischen Bedeutung. Kurt Vowinckel Verlag, Berlin, 1927.
Rudolf Kjellén: Der Staat als Lebensform. K. Hirzel, Leipzig, 1917
Peter Schöller: Wege und Irrwege der politischen Geographie und Geopolitik. Erdkunde. 1957/1. 1–20.
Carl Schmitt: Der Nomos der Erde im Völkerrecht des Jus Publicum Europaeum. Greven Verlag, Köln, 1950.
Michael Stürmer: Deutsche Interessen. In: Deutschlands neue Außenpolitik, 1. köt. (Grundlagen), 39–61. Szerk.: Karl Kaiser—Hanns Wilhelm Maull. R. Oldenbourg Verglag, München, 1994.