Vallatás német módra

Ha szentimentálisan közelítünk az eseményhez, június 6-át a német demokrácia ünnepének tekinthetjük. Az ország történetében először esett ugyanis meg, hogy a hivatalban lévő kancellár a válaszadás elkerülésének lehetősége nélkül és az ország nyilvánossága előtt volt köteles válaszolni a Bundestagban a képviselők által hozzá intézett bármely kérdésre. Az eseményt józanabbul értékelve azonban inkább azt a megállapítást tehetjük, hogy még a sokak által rendkívül veszélyesnek tartott AfD törvényhozási jelenléte sem változtatott érdemben a német belpolitikát tizenkét éve jellemző képen: ugyanúgy, mint bármikor máskor, a szereplésben láthatólag kedvét lelő, nyugodtnak és megfontoltnak tűnő Merkelről még a kínosabb kérdések is lepattantak. 

Háttér

Hasonló intézményekkel Európa-szerte lehet találkozni. Az Egyesült Királyságban például „ősidők óta” bevett gyakorlat, hogy a miniszterelnök hetente beszámolót tart, melynek során az alsóház tagjai hagyományosan kevéssé visszafogott módon adnak hangot támogató vagy elutasító véleményüknek. A felfokozott hangulatban nagy nyomás nehezedik a mindenkori kormányfőre, hogy alkalmasságát mind politikailag, mind retorikailag bizonyítsa. Németországban az SDP-nek, a nagykoalíció kisebbik pártjának kezdeményezésére elfogadott megoldás főpróbája – a német politikai kultúrát ismerve nem meglepő módon – nem váltott ki hasonló indulatokat. Nem mintha a pártok képviselői keményen próbálkoztak volna. Tény persze, hogy erre egyrészt a szűken szabott időkeret miatt nem is volt sok lehetőségük, másrészt a formátum eljárástechnikai kidolgozása és hatékony ellenőrzési eszközzé fejlesztése nyilvánvalóan csak a későbbi gyakorlatban történhet majd meg. Összességében elmondható, hogy a – jövőben évente három alkalommal lefolytatni tervezett – procedúrára rendelkezésre álló egy óra, illetőleg a kérdésekre és válaszokra rendelkezésre álló egy-egy perc hatékony kihasználása jelen esetben egyértelműen csak Merkelnek sikerült, aki a szócsata végén még sajnálatát is kifejezhette az idő lejárta miatt.

Aktuális kérdések, kínos témák

Pedig a német politika nincs híján sem az olyan botrányoknak, melyekben a kancellár felelőssége is felvethető, sem az olyan ügyeknek, amelyekben nyilvánvalóan régóta cselekvésre lenne szükség, de, vagy a kormányalakítási tárgyalások elhúzódása, vagy Merkel jellemzően kivárásra alapozó stratégiája miatt, mindezidáig semmi sem történt. A bevándorlási hivatal (Bamf – Bundesamt für Migration und Flüchtlinge) működésével kapcsolatban feltárt nagy volumenű visszaélések csupán a jéghegy csúcsát jelentik. A közvélemény jelentős részét ugyanakkor egész más, gyakorlatibb problémák is foglalkoztatják, így például a kipufogógázok autógyártók általi manipulációja, ami többek között azzal fenyeget, hogy a célszerű műszaki átalakításan át nem esett dízelautókat időlegesen, vagy végleg kitiltják egyes városokból.

Az Európai Unió is válságról válságra bukdácsol, melyek komoly intézményi reformok nélkül csak súlyosabbak lesznek. Rómában a populisták ragadták magukhoz a hatalmat, és félő, hogy felelőtlen ígéretek betartása olyan adósságokba hajszolja – a gazdasági válság utóhatásait máig nyögő – Olaszországot, melyekért, ha az eurózóna stabilitását fenn akarja tartani, végső soron Németországnak kell majd helytállnia. A Brexit-tárgyalások sem mutattak az utóbbi időben érdemi előrehaladást, pedig 2019 márciusa – a kiválás tervezett dátuma – igencsak közelít, és a német gazdaság is komolyan megszenvedné, ha egyik legfontosabb kereskedelmi partnere alku nélküli, rendezetlen körülmények között távozna a közös piacról.

Nem mondható továbbá kedvezőnek a tágabb értelemben vett nemzetközi helyzet sem, mivel egyre inkább úgy tűnik, hogy az Európai Unió a kancellár amerikai látogatása ellenére sem fogja tudni elkerülni a Donald Trump által meghirdetett kereskedelmi háborút, melynek első állomását amerikai oldalról az acél- és az alumíniumimportra kivetett vámok jelentik. A Trump-adminisztráció nemrég azzal is mérgezte a hagyományosan jó német–amerikai kapcsolatokat, hogy egy diplomáciailag képzetlen nagykövetet nevezett ki Berlinbe, aki az első adandó alkalommal tanúbizonyságot tett téves szerepfelfogásáról.

Az elkövetkező időszakban az orosz szankciók és az Oroszországgal ápolt viszony is kardinális probléma marad, mivel egyik fél sem hajlandó álláspontján változtatni, és a megegyezést lehetővé tévő konstruktív megoldást kínálni. A Krímet Oroszország nem szándékozik feladni, míg a helyzetet a nemzetközi jog durva megsértéseként értékelő Európai Unió az erre válaszul bevezetett gazdasági szankciókhoz ragaszkodik. A közeledés azonban mind európai, mind orosz szempontból előnyös lenne, mert Putyin tartós elszigetelése egy „lose-lose” szituációt eredményezett, és – a pesszimisták szerint – csak egy újabb hidegháborúnak ágyazott meg.

Ha kihívásokról van szó, nem lehet szó nélkül elmenni a Kínával ápolt ambivalens viszony mellett sem. A globalizált világ gazdasági motorjává emelkedett „Középső Birodalom” által kínált lehetőségeket a fejlett országok maximálisan kiaknázzák, de ezzel együtt ki is szolgáltatják magukat egy olyan államnak, ahol a döntési folyamatok átláthatatlanok, illetve kiszámíthatatlanok, valamint, ahol a statisztikai hivatal által közzétett gazdasági mutatók köszönőviszonyban sincsenek a valósággal és/vagy csak az alapvető sérülékenységek kozmetikázására szolgálnak. Ami kifejezetten Németországot illeti, az előbbieken túl egyre komolyabb problémaként jelentkezik a kínaiak növekvő jelenléte a német vállalatok tulajdonosai között. Ezzel párhuzamosan egyre több technikai know-how és innovációs eredmény kerül kínai kézbe, így előfordulhat, hogy a német gazdaságnak globális szinten nemsokára a saját továbbfejlesztett megoldásai ellen kell majd versenyeznie.

A poszt jövő heti folytatásában vázoljuk majd, hogy június 6-án a fentiek közül mely témák és milyen kontextusban kerültek elő, továbbá megvizsgáljuk, melyik párt milyen kérdésekre koncentrált, illetve tudott-e politikai tőkét kovácsolni az „azonnali kérdések és válaszok órája” által kínált lehetőségből.