Plebisul

A Plebisul elnevezésű népi konzultációt 2016. október 1-jén tartották meg Brazília három legdélebbi államában: Paraná-ban, Santa Catarina-ban és Rio Grande do Sulban. A három állam a huszonhét brazil szövetségi állam között az éves GDP alapján a 4., 5. és 6. helyet foglalja el, az általuk alkotott déli régió (Região Sul) aggregált GDP-je pedig az éves brazil GDP 16%-át (700-800 millió reál) adja. 

Ezzel a terület gazdasági szempontból az ország öt régiója közül a brazil gazdaság éves bruttó hazai össztermékének 55%-át megtermelő délkeleti régió (Região Sudeste) után a második helyet foglalja el, igaz, csak 2%-kal előzi meg a harmadik legerősebb északkeleti régiót (Região Nordeste). A régió egyéb mutatók – iparosodás mértéke, egy négyzetméterre jutó utak és vasutak száma, megtermelt villamosenergia mennyisége, mezőgazdasági termelés – tekintetében is rendre a második helyet foglalja el, valamint az ország legnagyobb kikötői közül is több itt található. Népesség szempontjából Rio Grande do Sul az 5., Paraná a 6., Santa Catarina pedig a 11. helyet foglalja el az szövetségi államok sorában, így ebben a régióban él Brazília lakosságának kb. 16%-a.

A szavazást egy O Sul é o Meu País elnevezésű, 1992-ben alapított, curitibai központú szervezet kezdeményezte. A szervezet elképzelése szerint a Brazília déli részén élő lakosság kulturálisan elkülönül az ország többi részén lakóktól, vezetői pedig több olyan okot is felsorolnak, ami miatt szerintük jogos lenne a régió önállósulása. Két legfontosabb érvüknek politikai és gazdasági alapjai vannak. Politikai érvelésük legfőképpen azon az okfejtésen nyugszik, hogy a brazil alkotmány által mindenki számára kilátásba helyezett jogegyenlőség a régióban lakó állampolgárok esetében súlyosan sérül, mivel annak a szabályozásnak az értelmében, mely szerint minden brazil tagállam a méreteitől függetlenül három szenátorral rendelkezik, a nagyobb lakosságú államok egy szavazója a szenátusban sokkal kisebb mértékben van reprezentálva, mint az alacsonyabb lakosságúaké. A problémát tovább fokozza, hogy a déli régiót mindössze három állam alkotja, így ennek a területnek mind közül a legkisebb számú szenátorral és képviselővel kellene megküzdenie a központi forrásokért.

A gazdasági érvelés részben összefügg az előzőekben leírtakkal: eszerint a régióban megtermelt javak az itteni politikai érdekérvényesítés kereteinek behatárolt volta miatt a területről kiáramlanak, ahelyett, hogy itteni projektekbe forgatnák vissza őket. A demagógiától sem mentes okfejtés szerint az adózás egyensúlytalansága miatt a régió erőforrásai a szegényebb területek felé áramlanak, ott viszont elsősorban az oligarchák, nem pedig a rossz körülmények között élő lakosság további megerősödéséhez járulnak hozzá. Eközben délen is folyamatosan nő a szegénység, ami azonban – mondják a szervezet tagjai – a központi törvényhozásban dolgozó képviselőket hidegen hagyja.

A szervezet vezetőinek elképzelései szerint az általuk képviselt régió már csak méretei miatt is alkalmas lenne az önállóságra, egyedül ráadásul a világ egyik leggazdagabb országa lenne. Annál is inkább, mivel szerintük az északi területektől elszakadva Délen a korrupciót is hathatósabban lehetne visszaszorítani. Elképzeléseik szerint az új ország berendezkedését Svájc példája alapján, a helyi autonómiáknak nagyobb teret szentelve alakítanák újra.

A mozgalom dokumentumaiban általában az az ENSZ 1960-ban elfogadott 1514 (XV) számú határozatának 2. pontjára hivatkozik, mely kimondja: minden népnek joga van az önrendelkezésre. A fenti határozatra való hivatkozás azonban már önmagában is felveti annak a kérdését, hogy a mozgalom kezdeményezése nem ütközik-e ugyanennek a dokumentumnak a nemzetek egységét védő 6. pontjába. Az is kérdéses egyébként, hogy az általuk citált ENSZ-rendelkezés alkalmazható-e a déli régió elszakadásának problémájára, mivel ez a határozat annak idején kifejezetten antikolonizációs célokat szolgált. A népszavazás jogosságát kétségbe vonó jogi szakemberek viszont elsősorban nem is ezt, hanem azt hozzák fel érvként, hogy a kezdeményezés ütközik a brazil alkotmány első pontjával, amely kimondja: a Brazil Szövetségi Köztársaságot a tagállamainak és önkormányzatainak feloszthatatlan egysége alkotja. A kritika szerint pedig az ilyen nemzeti integritáshoz kötődő szabályozásokat egyetlen népszavazás sem kerülheti meg. Ezzel az érveléssel szemben az O Sul é o Meu País tagjai azt szokták felhozni, hogy a brazil törvények minden állampolgár számára lehetővé teszik, hogy szabadon kifejezzék a véleményüket, amennyiben ezt nem alkotmányba ütköző módszerek segítségével teszik. Ezzel kapcsolatban esetenként az ENSZ 1966-ban elfogadott 2200 A(XXI) határozatának – vagyis a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának – első pontjára is hivatkozni szoktak, amely kimondja, hogy minden népnek joga van az önrendelkezésre, ennek értelmében szabadon meghatározhatja a politikai rendszert, amiben élni kíván, és céljai elérése érdekében szabadon rendelkezhet természeti kincseivel, illetve erőforrásaival.

Az alkotmányossági problémák mellett a Santa Catarina-i regionális választási bíróság (Tribunal Regional Eleitoral) felvetette, hogy a szavazás ütközik az 1983-as 7.170-es számú, a nemzetbiztonság, illetve a politikai és társadalmi rend elleni bűncselekményekről szóló, és az ezek esetében kiszabható büntetéseket szabályozó törvény 11. cikkelyével. Ez ugyanis kimondja, a nemzeti terület egy részének elszakítására, és egy új ország létrehozására irányuló törekvéseket négytől tizenkét évig terjedő szabadságvesztéssel lehet sújtani. A bíróság júliusban kiadott szakvéleményében azt is kifogásolta, hogy a népszavazások megtartásának külön jogi kritériumai vannak, amelyek ebben az esetben egyáltalán nem teljesülnek. Végül pedig azt is problémásnak tartották, hogy a szavazás napját a szervezők október 2-ra tűzték ki, így az egybeesik a helyi választások időpontjával, ami zavart okozhat a választók fejében. A kritikák következtében a szervezők felhagytak azzal, hogy kezdeményezésükre népszavazásként hivatkozzanak, nevét ehelyett Plebisulra változtatták, időpontját pedig október 1-re módosították.

A fentiekhez hasonló véleményt fogalmazott meg a Rio Grande do Sul-i Államügyészi Minisztérium választási tanácsadással foglalkozó irodája is, amely szerint a mozgalom által kezdeményezett konzultáció ugyan engedélyezhető, de nélkülöz minden jogi alapot, mivel egy igazi népszavazást a 9.709 számú törvény alapján a Nemzeti Kongresszusnak kellene elfogadnia. Ezzel viszont a Plebisul szervezői azt vetették szembe, hogy ők a konzultációval mindössze jelzést akarnak küldeni a központi kormányzat irányába, így a jogi következmények elérése nem is képezi a szavazás célját.

A végül október 1-jén megtartott szavazáson feltett kérdés a következőképpen hangzott: „Akarja-e Ön, hogy Paraná, Santa Catarina és Rio Grande do Sul független országot alkossanak?” A feltett kérdésre „igen”-nel vagy „nem”-mel lehetett válaszolni, és a szervezők minimális célja az volt, hogy legalább egymillió ember (a terület választóinak 5%-a) részt vegyen rajta. A szervezők várakozásaival szemben azonban a konzultáción mindössze 616 917 szavazó vett részt, akiknek 96%-a az igenre, 4%-a pedig a nemre adta le a szavazatát, ezáltal a korábban kitűzött célokat a szavazás során nem sikerült elérni. Ennek ellenére a mozgalom szervezői nem voltak csalódottak az eredmény miatt. Ahogy az egyik vezetőjük nyilatkozta: „Úgy gondoljuk, hogy a szavazás üzenet volt Brazíliaváros számára. Ez a szavazás egy több mint ötszázezer ember részvételével lebonyolított nagy tiltakozás volt.”