Norvégia

Norvégia a 2030-ig elérendő klímacélok ellenére is tovább kívánja bővíteni kőolaj- és földgázkitermelését. Az Európa egyik legnagyobb fosszilistüzelőanyag-exportőrének számító ország exportált szén-dioxid-emissziója belföldi kibocsátásának tízszeresét teszi ki. Noha Oslónak a Barents-tengeri olajmezők koncesszióinak kiadásáról szóló döntése a nemzetközi zöld mozgalom köreiből heves ellenérzést váltott ki, a kormány eltökélt szándéka, hogy a kitermelési engedélyek elbírálását ez év végéig befejezi.

Nem minden újgazdag szórja a pénzt

Hatalmas ásványkincsvagyonuk feltárásáig a norvégoknak közel sem ment ennyire jól a szekér. A földrajzi adottságainak köszönhetően tradicionálisan halászatból, fakitermelésből és ércbányászatból élő ország azonban egy, az 1960-as évek végén felfedezett tengeri olajmezőnek köszönhetően egy csapásra a világ vezető olajexportőrei közé került. Az északi-tengeri olaj- és földgázmezők feltárása azóta alapjaiban formálta át a norvég gazdaságot.

Pedig egy nem sokkal korábbi, 1958-as geológiai jelentés kevés esélyt látott arra, hogy a norvég vizek alatti kontinentális talapzat kőolajat vagy földgázt rejthet. Ez a jelentés sem vette el azonban egy korabeli kisebb amerikai olajcég, a Phillips Petroleum kedvét attól, hogy részesüljön az északi-tengeri koncessziókból. (Az ígéretesebbnek számító brit vagy dán fennhatóságú területekre már korábban lecsaptak az olyan nagyobb olajtársaságok, mint a Shell vagy az Esso.) Az 1966-ban megindult első kutatófúrások két évig semmilyen érdemleges eredményt nem hoztak. Az 1969. december 24-én feltárt, Ecofisk névre keresztelt olajmező azonban örökre megváltoztatta Norvégia történelmét. Mivel akkoriban ez számított minden idők legnagyobb tengeri olajmezőjének, 1973-ban Norvégia már jelentős termelőként csöppent bele az olajválságba, melynek során az arab országok az „olajfegyvert” kihasználva a korábbi átlagárakhoz képest négyszeresre növelték az eladási áraikat.

A hirtelen az országra szakadó olajvagyont sok állam, így például Venezuela, Nigéria vagy Szaúd-Arábia sem tudta jól kezelni, Norvégiának viszont sikerült elkerülnie, hogy hasonló helyzetbe kerüljön – sőt, kifejezetten jól sikerült sáfárkodnia a váratlanul jött vagyonával. A norvég kormány ugyanis terítette az erőforrásokat, és társadalmasította az olajvagyont, ez pedig élesen szemben áll az előbbi országok azon gyakorlatával, mely során az olajértékesítésből befolyó összegekre egy-egy befolyásosabb család vagy a maga a politikai elit tette rá a kezét. Ennél is rosszabb esetnek számított, amikor a váratlanul jött „kincs” polgárháborúba taszította az adott országot, s így annak egész gazdasága összeomlott. Az olaj és a demokrácia a tapasztalatok szerint nehezen fér meg egymással, ám a norvég társadalom hagyományosan erős egalitárius vonásainak köszönhetően az északi országnak sikerült elkerülnie a fenti buktatókat.

Az oslói kormány az olajexportból befolyt hatalmas összegeket tehát nem használta adócsökkentésre és ezáltal politikai céljai elérésére úgy, ahogy azt például Szaúd-Arábia tette. Előrelátó módon inkább kitartott a magas adókulcsok mellett: a norvég munkavállalók bruttó bérének 38%-a adók és járulékok formájában ma is az államkasszába folyik, a társasági adó a legtöbb vállalat esetében 22%, az általános forgalmi adó pedig a koronavírus okozta válságot megelőzően 25% volt.

Az előrelátó állami gazdálkodás egy további hozadéka az 1990-ben létrehozott (és a közvéleményt igencsak megosztó) norvég szuverén alap: ez a norvég állampolgárok vagyonát egy diverzifikált portfólióban tartja. Az elmúlt években rekordprofitnak örvendő és az etikus befektetéseket preferáló alap hetvennégy országban tulajdonol különféle eszközöket. Az általa befektetett összeg közel 75%-a nagyvállalatok részvényeiben, valamivel kevesebb mint harmada más államok állampapírjaiban, 2,5%-a pedig ingatlanokban nyugszik. Komikusan hangozhat, de a norvég állampolgárok közvetetten többek között a Times Square és a Piccadilly Circus közelében vagy éppen a Champs-Élysées-n is rendelkeznek ingatlannal. A szuverén alap azért is jó megoldás volt, mert így a kormány a nyersanyageladásból befolyó összegeket nem helyben költötte el, s ezzel elkerülte a norvég korona hirtelen és nem kívánt felértékelődését.

Az olaj és földgáz iránt megmutatkozó töretlenül növekvő igénnyel mint árstabilizáló tényezővel az elmúlt évtizedek során kiszámíthatóan lehetett kalkulálni. Nagy kérdés azonban, hogy a stabilan magas kereslet meddig képes fenntartani az ingadozó árakat, és a megújuló energiaforrások mikortól lesznek képesek komoly szubvenciók nélkül is felvenni a versenyt akár a kőolajjal, akár a földgázzal. Ennél is fontosabb kérdés azonban, hogy az olaj- és földgázlobbi hagy-e annyi fosszilis energiahordozókból szerzett tőkét átáramolni a megújuló iparágba, ami révén ez az átrendeződés megtörténhet.

A lenti ábrán is jól látható, hogy tavaly milyen jelentős mértékben zuhant be a kőolaj ára. Norvégia állami olajtársasága, az Equinor ennek ellenére is azon kevés olajvállalat közé tartozott, melyek 2020-ban is képesek voltak nyereséget termelni. Ennek oka, hogy befektetési portfóliója meglehetősen szerteágazó, és habár sok kritika illeti a „zöldre mosott” fosszilis energiahordozókból meggazdagodott vállalatokat, a norvég cég a megújuló energiaforrásokba történő befektetések egyik éllovasa: tavaly ősszel például a maga a BP is komoly részesedést vásárolt az Equinor amerikai tengeri szélerőművekbe tett befektetéseiben.

Forró helyzet a jéghatár környékén

A norvég statisztikai hivatal által közzétett adatok szerint Norvégia olajtermelése tavaly 6%-kal nőtt 2019 azonos időszakához képest, és az ország legalább 2024-ig a termelés további növekedésére számít. Ennek ellenére Norvégia továbbra is hatalmas összegeket fordít a hidrogénnel és tengeri szélerőművekkel kapcsolatos beruházásokra, a kormány által közzétett hosszú távú energiastratégia szerint pedig az ország olaj- és földgázkitermelése 2050-ig mintegy 65%-kal fog csökkenni. Ez azonban azt is jelenti, hogy eddig az időpontig fel sem igen merülhet, hogy felhagyjon a kitermeléssel.

A norvég kormány nemrég ráadásul újabb termelési célokat határozott meg, és azt is felvetette, hogy a Barents-tengert, vagyis Európa legészakibb partjait érintve von be újabb területeket a termelésbe. Szerinte ugyanis itt bukkanhatnak a legígéretesebb, eddig még kiaknázatlan területekre (Norvégia kőolajtermelésének legnagyobb része egyébként a sarkvidék déli részéről származik). Ahogy azt a 2021-es koncessziós körök kihirdetése kapcsán az ország olaj- és energiaügyi minisztere, Tina Bru is kifejtette, a norvég kontinentális talapzatból történő kitermelés fenntartása szempontjából elengedhetetlen, hogy további területeket is bevonjanak a termelésbe.

Az olajkoncessziókra jelentkező olajvállalatok nyolcvannégy különböző termelési területre tehetik meg az ajánlataikat, ezekből pedig hetven az előbb említett Barents-tengeren található. A vállalatok szeptember 8-ig pályázhatnak, a kitermelési engedélyeket pedig a kormány akár már 2022 első hónapjaiban is kiadhatja, így nyilvánvalóan az a cél, hogy minél kevesebbet kelljen várni az elbírálásukra. „Nem gondoljuk, hogy fel kellene hagynunk a kőolaj- és földgáztermeléssel, és Oroszországra vagy Katarra kellene hagyatkoznunk az ellátás biztosítása érdekében, azt azonban mindenképpen érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy az olaj iránti kereslet csökkenni fog. […] A legfontosabb az, hogy úgy maradjunk a piacon, hogy közben nem fektetünk meg nem térülő fosszilis készletekbe” – nyilatkozta az norvég akadémikus és a Munkáspárt képviselője, Espen Barth Eide. Erlend Jordal, a norvég olaj- és energiaügyi minisztérium politikai tanácsadója pedig az ügy kapcsán azt is kifejtette: „Több mint harminc éve széles parlamenti többség hagyta jóvá, hogy a Barents-tenger nagy részét megnyissuk a kőolajfeltárások előtt. Kivételt csak a Barents-tenger délkeleti része jelentett, ám Norvégia Oroszországgal való megállapodását követően egy 2013-ban nagy többséggel elfogadott parlamenti határozat révén ma már ott is lehetőség van a feltárásokra.”

Nem véletlen, hogy az ügy kapcsán az oroszokkal kötött megállapodás is előkerült, hiszen a kitermelési tervek ellenzői szerint a terjeszkedés nemkívánatos feszültséget okozhat Moszkvával. A norvég döntés vélhetően ugyancsak sérteni fogja az 1920-as, a Spitzbergákat különleges igazgatású területté nyilvánító svalbardi egyezmény résztvevőinek érdekeit is. Ennek az egyezménynek az értelmében minden aláíró országnak (köztük Magyarországnak is) egyenlő joga van a sziget használatára. Bár a megállapodás értelmében Norvégia csak névleges fennhatósággal bír a sziget felett, az mindenképp elgondolkodtató, hogy a szigetcsoport környezetének védelméért elvileg éppen ő lenne a felelős, sőt, ennek érdekében még vétójoggal is felruházták a környéken folyó esetleges olajkitermelés megakadályozása érdekében.

Az állandó jégtakaró folyamatosan változó déli peremének mozgásával kalkulálva a norvégok igyekeznek minél északabbra tolni a kitermelési határokat. Az olajvállalatok ugyanis a jégtakaró határától északra már nem tehetik be a lábukat. A norvég kormány így 2020 júniusában a Spitzbergák szigetcsoporttól délre húzta meg az úgynevezett várható jéghatárt. Helge Ryggvik, az Oslói Egyetem olajtörténésze szerint ez a lépés az olajipar válságkezelő lobbijának eredménye, az iparág válsága pedig a koronavírus-járvány idején csak tovább súlyosbodott. Ryggvik úgy véli, Norvégia egyre közelebb kerül ahhoz a ponthoz, ahol a többi érintett ország még éppen elfogadja az olajfúrásokat. Oroszországot mindazonáltal valószínűleg kevésbé aggasztja, hogy mi van a korábban aláírt egyezményben, mint az, hogy milyen stratégiai fontossággal bír a terület.

A geopolitikai, illetőleg környezetvédelmi fenntartások mellett a történet külön pikantériája, hogy a korábban számos olajcégbe fektető norvég szuverén alap 2020-ban megszabadult az olajtermeléssel és -kutatással foglalkozó cégekben tulajdonolt részvényhányadának jelentős részétől, ezzel is hangsúlyozván befektetései etikus voltát. A fentiek alapján azonban Norvégia fő bevételi forrása várhatóan továbbra is a szénhidrogénipar marad.

A nyitókép forrása: V. Belov/Shutterstock