Nők a japán politikában

2016 nyara sok változást hozott a japán belpolitika terén. A júliusi felsőházi választásokon aratott elsöprő LDP-sikerek után a kormányátalakítás alapvetően új irányt határozott meg az Abe-kormányzat számára. Az újonnan kinevezett védelmi miniszter, Inada Tomomi személye jól tükrözi ezt a folyamatot. Inada közismerten tagja és határozott képviselője a Nippon Kaigi nevű vallási (de politikai befolyással is bíró) lobbicsoportnak, melynek első számú célkitűzése a Birodalmi Hadsereg felállítása és az 1999-es jogi egyenlőségi törvény eltörlése. 

Ezáltal visszaállítaná a világháborúk előtti kormányzati és morális rendet, a császárt helyezve a döntéshozatali piramis csúcsára. A csoport befolyása igen erős: a parlament csaknem kétharmadát tartja számon tagjai között, élükön magával a miniszterelnökkel. Inada kinevezése tehát azt jelzi, hogy a kormányzat kész radikálisabb lépéseket tenni az ultrakonzervativizmus megerősítéséért. Az új miniszter ebből következően kétélű fegyver: külpolitikailag provokatív nézetei gátat vethetnek a dél-koreai és kínai kapcsolatok stabilizálásának, és Inada társadalmi megítélése sem épp kedvező. A közvélemény egybecseng a politikai szakértőkével abban, hogy Inada meglehetősen alkalmatlan a poszt betöltésére, különösen tapasztalatlanságát és szakmai hátterét tekintve. Ezek alapján feltehetnénk a kérdést: akkor vajon mi volt Abe célja ezzel a választással? 

Sokak szerint az ok, amiért Abe mindig is hozzá közel álló pozíciót adott az amúgy nézeteiben szintén jelentősen revizionista védelmi miniszternek, az az utódlás kérdése. Ha Abe valóban Inadát szánja következő miniszterelnöknek, akkor a védelmi miniszteri poszt egyfajta felkészítést jelent. Erre az egyértelmű tapasztalatlansága mellett azért van szükség, mert a nemzetközi kapcsolatokban szerzett jártasság nélkül Japánban nem válhat senki miniszterelnökké. Inada új pozíciójában egészen december közepéig zökkenőmentesen vette az akadályokat: a világ által árgus szemekkel figyelt augusztusi második világháborús megemlékezés alkalmával volt annyira előrelátó, hogy hivatalához köthető indokokra alapozva nem látogatta meg a Jaszukuni-szentélyt, mely köztudottan rendkívül érzékeny pont Dél-Korea és Kína szemében a háborús bűnök miatt. Az aggály több alkalommal felmerült, hogy Inada a miniszterelnök revizionista érzelmeinek a szócsövévé fog válni. Ez végül a kezdeti botránymentes viselkedése után beigazolódott, amikor a miniszterelnök Pearl Harborban tett látogatása után első útja a Jaszukuni-szentélybe vezetett. Válaszként a Dél-Koreával kötött 2015-ös „comfort women” megállapodás szinte azonnal semmissé vált a koreai fél szemében. A kérdés persze felmerül, hogy Inada vajon Abe „utasítására” cselekedett-e. Akár így volt, akár nem, az új évre kirajzolódott a miniszter asszony személyében rejlő külpolitikai jelentőség. S hogy mi Inada jövője? Valóban jelentős előrelépésnek számítana egy női miniszterelnök Japánban, melyre eddig nem volt precedens, ám színre lépéséig (vagy inkább Abe lemondásáig) még várnunk kell, ugyanis Abe nemrégiben megszavaztatta a miniszterelnökségi ciklus meghosszabbítását.

A nyár másik vérfrissítése Tokió új kormányzója, Koike Jurikó. Koike győzelme körül hasonló mértékű ellentmondásokat láthatunk. Habár korábban a hatalmon lévő Liberális Demokrata Párt sorait színesítette, a kormányzói választáson való indulásával kiváltotta a párt haragját, ami végül megvont mindenféle támogatást tőle. Ennek eredményeképp Koike végül független jelöltként indult a választáson, melyet a párt legnagyobb megdöbbenésére meg is nyert. Ez az eset a nemzetközi politikában igen pozitív visszajelzéseket váltott ki: a Koikéről alkotott kép egy erős független női politikust mutat, aki elég bátor ahhoz, hogy kiálljon a már-már soviniszta jellegű „öregfiúk klubja” ellen. Egy élesebb szemű elemző számára azonban világos, hogy a győzelem sokkal több tényezőn múlt. Elsőként érdemes figyelembe venni, hogy Koike a japán belpolitikában amolyan vándormadárnak minősül: a múltban számtalanszor váltott politikai pártot, így különc viselkedése nem okoz meglepetést. A párttagság gyakori váltása azt jelzi, hogy a pártideológiák iránt nincs elköteleződve, ami ebben az esetben - különösen az LDP revizionizmusának fényében - a közvélemény szemében is előnyt jelentene. 

Másodsorban fontos szempont, hogy a másik két jelölt kampánya kevésbé volt összeszedett és a lakosság szemében negatív konnotációkkal párosult. Győzelme tehát nem volt meglepő, ám az igazi ellentmondás ott mutatkozik meg, hogy a parlament többségével együtt Koike is tagja a Nippon Kaiginak. Az azóta kialakult ellenszenv Abe Sinzó és Koike Jurikó között megkérdőjelezi azt, hogy Koike vajon ténylegesen a Kaigi elveit képviseli-e, vagy szimplán csak arról van szó, hogy a Kaigi szívesen finanszíroz bármilyen kampányt azért cserébe, hogy a jelölt Kaigi-taggá válik. Amennyiben nem erről van szó, és a kormányzó valóban a revizionizmus képviselője, meglehetősen komor kép tárul elénk: Japán három legbefolyásosabb személyisége Japán pacifizmusára veszélyt jelentő nézeteket vall. Mindenesetre jelenleg Koike fő prioritása a kormányzóságba vetett bizalom visszaállítása és a 2020-as olimpiai játékok megszervezése. 

Nem beszéltünk azonban még Japán női politikusainak kakukktojásáról, Renhóról. Murata Renhót, azaz a közéletben szimplán csak Renho néven ismert politikust idén választották meg úttörő módon a demokrata ellenzéki párt első női elnökének.

Megítélése kettős: tajvani származása miatt korábban gyakran támadás érte a nacionalista érzelmű közéleti szereplők részéről, ám győzelme óta a közvélemény szemében egy erős ellenzéki alakként jelenik meg, aki talán ledöntheti Abét régóta bitorolt trónjáról. Megválasztása óta azonban számos kétes értékű politikai döntésével (például egyes korábbi bukott politikusok a DP felső köreibe való választásával) megtörte ezt a bizalmat. Csökkenő támogatottsági rátáját a legújabb hírek szerint egy Koikével való szövetség tető alá hozásával próbálja feljebb tornászni. Az akció kétesélyes: egyes spekulációk szerint nincs kizárva, hogy Koike saját pártot alapít a jövőben. Ugyan a két politikus ellentétes ideológiát képvisel, a közvélemény szemében mindketten az üvegplafon elleni harc győztesei. Sikerükben sokat segített a közmédiában szerzett tapasztalat, melynek révén kiváló retorikai képességekre tettek szert. 

A nemek közötti egyenlőség terén gyengélkedő japán politikai élet számára kétségkívül előrelépés e három hölgy színre lépése, ám van még hová fejlődni. Az ideológiai diverzitáson túl fontos törekvéssé kell válnia Abe Sinzó womenomics programjának továbbfejlesztése, ezáltal több esélyt adni a nőknek gazdasági, társadalmi és egzisztenciális téren. A nők bevonzása a munkaerőpiacra, amit a womenomics sikertelenül próbált elérni, a 21. század Japánja számára elengedhetetlen lesz a gazdasági recesszióból való kivergődés végett. A három bemutatott női politikust nézve főként Koikének és Renhónak lehet esélye arra, hogy úttörő szerepet töltsön be a japán nők politikai egyenjogúsításában, azonban a jövőben minden az ő politikai szereplésükön áll vagy bukik.