Német kártyavár

A lakosság nagy megkönnyebbülésére a németországi koalíciós tárgyalások egyelőre lezáródtak, a két nagy párt pedig furcsa megállapodásra jutott: a kancellár Angela Merkel marad, ám pártja, a Kereszténydemokrata Unió a legfontosabb szaktárcákat mind elvesztette. A Szociáldemokrata Párt viszont annak ellenére, hogy a választásokon történelmi mércével mérve hatalmas vereséget szenvedett, a koalíciós tárgyalások során igencsak sokat nyert. A koalíciós szerződést ugyan még el kell fogadnia az SPD-tagok többségének, de addig is vessünk egy pillantást arra, személyi szinten mit jelenthet a pártok közti megállapodás a német politikában.

Érdekes a politika világa – különösen igaz ez napjaink német belpolitikájára. A szeptember végi német választások, illetve a kereszténydemokraták, a szociáldemokraták, valamint a zöldek alkotta Jamaica-koalíció összeomlása után úgy tűnt, nem sok jóval kecsegtet a jövő Angela Merkel, a Kereszténydemokrata Unió (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU) és annak bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (Christlich-Soziale Union in Bayern e.V., CSU) számára. Az események azonban sajátos fordulatot vettek, miután érvényét vesztette az a Martin Schulz, Németország Szociáldemokrata Pártjának (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) volt kancellárjelöltje és pártelnöke által tett korábbi kijelentés, amely kizárta a nagykoalíció lehetőségét. Február 8-án ugyanis lezáródtak az SPD és a CDU/CSU közötti koalíciós tárgyalások, s így végre megkönnyebbülhetett az új német kormány megalakulását hosszú ideje váró lakosság. Úgy látszik, végre véget ér az a bizonytalan időszak, amely az utóbbi pár hónapban Európa első számú nagyhatalmának, Németországnak a mindennapjait uralta. Azonban a koalíciós szerződés életbe lépéséhez még arra is szükség lesz, hogy azt a következő három hét során az SPD-tagság többsége elfogadja. A szerződésnél érdekesebb viszont a pártok közti megállapodásnak a személyi kérdésekkel kapcsolatos része, hiszen ez sokat elmond a megváltozott erőviszonyokról.

Fontos és az európai politika szempontjából is érdekes változás, hogy Wolfgang Schäuble, aki 2009 és 2017 között német pénzügyminiszter, majd 2017 októbere óta a Bundestag elnöke volt, nem kaphat helyet az új kabinetben. Egykori kormányzati posztját az SPD-s hamburgi főpolgármester, Olaf Scholz örökölné meg. Horst Seehofer, a CSU pártelnöke kapná meg a bővített feladatokkal megtoldott belügyminisztériumi pozíciót (a megnövelt hatáskörű tisztség a bajorok úgynevezett „hazaminiszterének” feladatkörét venné alapul). Azt, hogy a miniszteri posztoknak a mostani megállapodás során történt elosztása még mennyire képlékeny, mi sem mutatja jobban, mint hogy eredetileg nem Sigmar Gabriel, hanem Martin Schulz lett volna a külügyminiszter, ám ő pártja nyomására végül visszalépett a tisztségtől. Történt ez annak ellenére, hogy a korábbi koalíciós megállapodások általános tapasztalata alapján a tárcákat azok kapják, akiknek a személyéről a megbeszélések során a felek megegyeztek. A külügy mellett a munkaügyi és a szociális minisztérium is az SPD-hez kerül, így tehát a CDU elesett a legfontosabb szaktárcáktól, természetesen nem számítva a kancellári posztot, illetve olyan tárcákat, mint a gazdaság-, oktatás-, had-, egészség- és földművelésügy. Új és érdekes elem továbbá, hogy a korábbi választások koalíciós tárgyalásain jellemző gyakorlattól eltérően most a pénzügyi és a külügyi tárcát is ugyanaz a párt kapta meg.

Két érdekes következtetést vonhatunk le ebből: egyrészt annak ellenére, hogy az SPD és a CSU történelmi mércével mérve hatalmas vereséget szenvedett a választásokon, kifejezetten jól járt, viszont a CDU, amely megnyerte azt, kifejezetten rosszul.

A CDU-val kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy – amennyiben az SPD elfogadja a tárgyalások eredményét – Angela Merkel elérte a legfontosabb célját: továbbra is ő maradt a kancellár. Kérdéses azonban, hogy egy ilyen, az erőviszonyokat alapvetően felborító megállapodással lehet-e stabil kormányt létrehozni. A választásokon győztes párt soraiból többen kritizálták a megállapodást, és főleg a pénzügyminiszteri pozíció elvesztését fájlalták sokan. Egyesek szerint a feszültségekkel terheltnek ígérkező Jamaica-koalícióval a párttagság megbékélt, ám mire a nagykoalíciós tárgyalásokra került a sor, már többen belefásultak az egyezkedésekbe. Ez a rossz hangulat pedig hosszú távon könnyen végződhet azzal, hogy a párt tagjai elidegenednek a kancellártól. Így tehát kérdéses, hogy Merkel negyedik ciklusa egyáltalán mennyire bizonyul majd tartósnak. A CDU sem programját, sem pedig személyi politikáját tekintve nincs felkészülve az utódlásra, pedig ez a kérdés hamar a körmére éghet.

Az SPD-vel kapcsolatban a legérdekesebb döntés Sigmar Gabriel félreállítása lehet: ő volt ugyanis a legkedveltebb miniszter azt követően, hogy a tavalyi év elején nehéz döntést hozva lemondott a pártvezetésről. Többeknek viszont ellenszenves volt, hogy Schulz bejuttatta magát a kabinettbe, holott korábban többször hangsúlyozta, olyan kormányban, amelyet Merkel vezet többet nem lesz miniszter. Az eset óta viszont már visszalépett, és ezzel sikerült valamelyest javítania a megítélésén. A párt jövőjével kapcsolatban az sem érdektelen kérdés, hogy az egyébként határozott terveket felmutatni nem tudó SPD hogyan lesz képes megállítani szavazóbázisának csökkenését. A legutóbbi hírek szerint Andrea Nahles frakcióvezető kap majd esélyt arra, hogy a pártot – végre jó irányba – vezesse. Ő lehetne az SPD 153 éves történelmének első női pártelnöke, ám ennek ellenére kérdés, egy ilyen mérvű változás elegendő-e ahhoz, hogy a tavalyi választási kudarc többet ne ismétlődhessen meg.

Ha csupán az elmúlt négy év eredményeire tekintünk vissza, akár logikusnak is tűnhet, hogy a három párt koalícióban folytassa tovább a munkát, azonban egy dolgot fontos észben tartanunk: a választók szerint az együttműködés mára elfáradt – ezzel kapcsolatban elég csak az elmúlt év választási eredményére visszagondolnunk. Hogy mekkora problémák tornyosulnak a koalícióra lépő erők fölé, azt tökéletesen mutatja, hogy az ellenzék vezető ereje az Alternatíva Németországnak (Alternative für Deutschland, AfD) lett. Félő, a koalícióra lépő két nagy párt között fennálló és a koalíciós tárgyalásokat övező bizonytalanság még inkább a szélsőjobboldali párt felé löki majd a választókat. A SPD és a CDU/CSU számára a következő időszak legfontosabb belpolitikai kihívása tehát ennek a folyamatnak a megakadályozása lesz.