Lesz-e végre béke Kolumbiában?

A kolumbiai kongresszus 2016. december 1-jén jóváhagyta az elnök, Juan Manuel Santos és a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) jelenlegi vezetője, a Timosenko néven ismert Rodrigo Londoño Echeverri által aláírt békemegállapodást. Ezzel reményeik szerint pontot tettek annak az 1964 óta tartó és mintegy 220 000 ember haláláért felelőssé tehető fegyveres konfliktusnak a végére, amely a régió legrégebbi, marxista-leninista meggyőződésű gerillaszervezete, a kormány rendfenntartó és katonai erői, illetve a különböző jobboldali paramilitáris alakulatok között folyt, szoros összefüggésben a térség kábítószer- és fegyverkereskedelmével.

A négy éve tartó béketárgyalások lezárása egyértelműen Santos elnök sikere, ezt a sikert azonban sajátos megvilágításba helyezi az a tény, hogy az eredeti megállapodást az október 2-án tartott népszavazáson 63%-os távolmaradás mellett végül igen szűk különbséggel, a „nem”-ek 50,21%-os arányával az ország lakossága elutasította. Mivel 2018 tavaszán Kolumbiában elnökválasztást tartanak, és 2017 már az erre való felkészülés jegyében fog telni, Santos elnök nem késlekedhetett, ha nem akarta, hogy a tárgyalás eddigi eredményei veszendőbe menjenek, a „nem” mellett kampányoló ellenzék pedig további politikai tőkét kovácsoljon a szavazás eredményéből. Ezért a többféle lehetséges forgatókönyvből a leggyorsabbat választva, a lakosság egy részének és a nemzetközi közösségnek a támogatása mellett kijelentette: a szavazás eredményét elfogadva, az ellenzők fenntartásait figyelembe véve és velük egyeztetve újratárgyalja a megállapodást. A nemzetközi támogatást jól jelezte, hogy eközben a Nobel-díj-bizottság bejelentette, a Nobel-békedíjat idén a tárgyalásokat még le sem záró elnöknek adják. Manuel Santos végül az újabb kudarc elkerülése érdekében a megállapodást a nép helyett a kongresszus elé bocsájtotta, amely azt meg is szavazta.

A népszavazás előtt a „nem”-ek kampányát vezető korábbi elnök, Álvaro Uribe Vélez a részben az ő általa javasolt szempontokat is figyelembe vevő módosítások ellenére sem volt hajlandó elfogadni az új megállapodást, mivel elégtelennek ítélte az egykori gerillákat sújtó retorziókat, a drogkereskedelem visszaszorítására, illetve az áldozatok kárpótlására tett lépéseket, és szükségesnek tartotta volna egy újabb népi konzultáció megtartását. Ennek megfelelően pártjával kivonult a kongresszusi szavazásról. Hozzáállására egyébként is jellemző a keményvonalasság, hiszen az ő 2002 és 2010 közötti elnöksége alatt, és elsősorban a mostani elnök 2006 és 2009 közötti védelmi miniszteri tevékenysége során a kolumbiai állam jelentős csapásokat mért a FARC-ra, így a szervezet aktív harcosainak a száma a 2002-es 20 000-ről 6 000-7 000 főre esett vissza, és az általuk ellenőrzött terület mérete is jelentősen lecsökkent. Ez a veszteség is hozzájárult ahhoz, hogy a gerillák 2012-ben tárgyalóasztalhoz ültek Manuel Santosszal.

Az Uribe vezette ellenzéknek a mostani megegyezéssel való nyílt szembenállása azonban nem az egyetlen olyan kockázat, amely veszélyezteti a békefolyamat sikerességét. A FARC-nak a változásokkal lehetősége nyílik arra, hogy politikai párttá alakuljon, induljon a választásokon, sőt, az egyezmény már most is helyet is biztosít számára a kongresszusban, miközben a szervezet egykori tagjaira kimért büntetések előreláthatólag inkább jelképesek maradnak. Kérdés, hogy ez a modell hosszútávon mennyire lesz működőképes, és mennyire fog találkozni a lakosság elvárásaival, főleg, hogy Uribe kijelentette, utcára vinné a kérdést, és újabb népszavazást kezdeményezne róla. A jövő évi elnökválasztási előkészületek során pedig rajta kívül is többen dönthetnek úgy, hogy kampányuk során a békemegállapodással szembeni esetleges lakossági ellenérzést is felhasználják a győzelem érdekében. Ha a folyamat jövőbeli végkicsengése negatív lesz, az rosszul hathat a más gerillacsoportokkal, legfőbbképpen a Népi Felszabadító Hadsereggel (ELP) folytatott tárgyalásokra is. Ők ugyanis idén szintén csatlakoztak a békefolyamathoz, ám a velük folyó tárgyalás időközben elakadt.

Kérdés az is, hogy mi történik a leszerelő FARC helyén keletkező vákuumban. A szervezet által hagyományosan felügyelt és fontos bevételi forrást jelentő kokaingyártás ugyanis túl nagy üzlet ahhoz, hogy ne akarjon senki a gerillák helyére lépni. A 2003-ban többé-kevésbé leszerelt jobboldali paramilitáris erőkből szerveződő bűnbandák (BACRIM) megfigyelők szerint már a béketárgyalások érdekében kihirdetett tűzszüneti időszak alatt is agresszív előrenyomulásba kezdtek az addig a FARC által ellenőrzött területeken. Ezeken a helyeken ráadásul a gerillák eddig bizonyos értelemben rendfenntartó erőként is működtek, így félő, hogy lefegyverzésüket követően az általuk felügyelt területen megnőhet a bűnözés és az erőszakos cselekedetek száma. Emberi jogi szervezetek szerint már az utóbbi hónapokban is megfigyelhető volt, hogy megszaporodtak a helyi vezetők, emberi jogi aktivisták ellen elkövetett merényletek. A kormány azt ígéri, hogy az eddig a FARC elleni harcra használt erőforrásokat mostantól a helyi rend fenntartására fogja fordítani. Mivel azonban ezek a bűnözői csoportok kevésbé törekednek a nyílt konfliktusra, könnyen meglehet, hogy a nagypolitika a kérdést inkább a szőnyeg alá söpri, a helyi lakosok pedig egyedül maradnak az probléma megoldásával.

Ugyanakkor az sem biztos, hogy a FARC leszerelése teljes egészében sikerrel fog járni. Semmi sem szavatolja, hogy a szervezet alsóbb szintű vezetői követni fogják a politikával kiegyező felsővezetők utasításait. Egyes egységek például már nyáron kijelentették, hogy mindenképp folytatni fogják a fegyveres harcot. Az egész életüket a vadonban töltő, a társadalomba visszailleszkedni képtelen egykori harcosok számára csábító lehet a szervezett bűnözésbe való átmenet, az új bűnbandák ráadásul már meg is kezdték a legképzettebb gerillák saját soraikba csábítását. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy már a paramilitáris erők 2003-as leszerelésekor is többen úgy döntöttek, az ideológiai ballaszttól megszabadulva és a felszabaduló energiáikat a szervezett bűnözésre összpontosítva tovább folytatják tevékenységüket.

Eközben annak a veszélye is fennáll, hogy az egész békefolyamat csak egy taktikai húzás a katonai fronton vereséget szenvedő FARC vezetői részéről, akik marxista-leninista ideológiájukat egy percig sem feladva, a pluralizmus és a piacgazdaság iránti valós elkötelezettség nélkül, új, a Hugo Chávez-i mintát követő stratégiát követve agitációval, felforgatással, a társadalom szétbomlasztásával próbálják megszerezni a politikai hatalmat, amelyet ezt követően nem is adnának ki többet a kezükből. Ehhez nagyban hozzájárulhat, hogy nem nagyon kötelezi őket semmi titkos, országhatárokon is átívelő hálózataik felszámolására, illetve, hogy megfigyelők szerint máris megkezdték illegálisan felhalmozott – a rendelkezések szerint egyébként az áldozatok kárpótlására felhasználandó – vagyonuk külföldre menekítését.

Végül, de egyáltalán nem utolsósorban, kérdés, hogy a politikai vezetésnek sikerül-e kezelnie az egész konfliktus mögötti, mélyen gyökerező társadalmi problémákat, az egyenlőtlenséget, a földreform hiányát és a politikai képviselet elégtelenségét. A kormány ígéretei szerint több programmal is igyekszik majd felzárkóztatni az elmaradt térségeket, de a terv – melynek csupán a következő tíz évben várható költségeit 45-100 milliárd dollárra becsülik – költségvetési fedezete egyelőre még nem látszik.

A békemegállapodás aláírása tehát fontos lépés lehet Kolumbia békéjének helyreállítása szempontjából, de további sikeréhez még számos tényező szerencsés együttállására is szükség lesz.

A nyitókép forrása: Shutterstock