,,Lengyelország vagy ismét nagy lesz, vagy megszűnik létezni"

A lengyel kormány egy igencsak ambiciózus kezdeményezés megvalósításával kívánja fellendíteni az ország lassuló gazdaságát. A terv, mely a hivatalban lévő fejlesztési miniszter neve alatt vált ismertté, a remények szerint jelentősen enyhíteni tudja majd a Lengyelországot évtizedek óta kínzó problémákat, és a kiutat kínálhat az ún. közepes jövedelmű országok csapdájából is azáltal, hogy stabil pénzügyi bázist hoz létre a jövőbeni innovációk finanszírozására. De vajon képes-e újabb sikertörténetet írni a visegrádi országok legnépesebb tagja? A szakértők messze sincsenek erről meggyőződve.

Háttér

Ami a makrogazdasági mutatókat illeti, Lengyelország közelmúltja dicsőségesnek tűnik. Az átmenet kezdetén következetesen alkalmazott sokkterápia az országot fenntartható fejlődési pályára állította. Egy rövid visszaesést követően, mely egyébként kisebb vagy nagyobb mértékben a szétesett keleti blokk minden, kommunizmusból kapitalizmusra váltó tagját sújtotta, a lengyel gazdaság újra növekedő pályára állt, és ez a növekedés azóta is az egyik legfontosabb jellemzője maradt. Ennek köszönhetően 1989 óta az ország több mint kétszeresére növelte egy főre jutó GDP-jét, és nemrég maga mögött hagyta Magyarországot is, mely annak idején sokkal gazdagabban és kedvezőbb feltételekkel indult neki a rendszerváltásnak. A meggyőző teljesítmény ellenére a lengyel kormány mégis úgy gondolja, hogy új lendületet szükséges adnia gazdaságának. Hogy ennek okait megértsük, érdemes az elmúlt negyedszázad eredményeit szélesebb összefüggésben is értelmeznünk.

Ha az összesített növekedést vesszük figyelembe, Lengyelország messze a többi visegrádi ország előtt jár. Még a Távol-Kelet feltörekvő gazdaságaira való utalással mostanában Tátrai Tigrisként emlegetett Szlovákia sem volt képes hasonló teljesítményre, miközben a vonatkozó számok mind Csehország, mind pedig Magyarország tekintetében legfeljebb mérsékelten jónak tekinthetők (lásd az 1. ábrán). Más képet fest azonban a helyzet, ha az összehasonlítás alapjául az egy főre eső GDP uniós átlagát választjuk. Ebben az esetben Csehország és Szlovákia is maga mögé utasítja Lengyelországot (85%, 77%, illetve 69%), amely Magyarországot is épp, hogy megelőzi (68%). A bekezdés első mondatában olvasható, feltűnően jó értékelés ráadásul komoly belső ellentmondásokat is magában rejt. A 1990-es évek elején megindult neoliberális reformkurzus, mely – a jelentős politikai változásoktól függetlenül – az elkövetkező évtizedek gazdaságpolitikájának is gerincét képezte, komoly mellékhatásokkal járt. A keményvonalas reformerek mintegy önfelmentésként használt mainstream szállóigéjét meghazudtolva a dagály nem emelt fel minden csónakot, és sem az állam, sem pedig a piac nem kínált kielégítő megoldásokat azok számára, akik nem részesülhettek a fejlődés gyümölcseiből. Idővel a növekvő társadalmi (lásd 2. ábra), valamint az egyre élesebb intra- és interregionális különbségek éppen annyira a lengyel út védjegyeivé váltak, mint az irigyelt gazdasági felemelkedést mutató számadatok.

A történelem fordulatainak köszönhetően a keleti és nyugati országrész közötti fejlődésbeli megosztottság vagy a varsói régióban tapasztalható gazdasági koncentráció (lásd 1. kép) nem jelentett újdonságot a lengyel gazdaság számára, a társadalom szétszakadásával fenyegető szélesre nyílt jövedelmi olló vagy az elszabaduló munkanélküliség azonban már teljesen új jelenségnek számítottak. A kapitalizmus által elszabadított erőkről szerzett első tapasztalatok kijózanító sokként hatottak több mint negyven év kommunizmus után, amely a szegénységben legalább valamiféle egyenlőséget biztosított, és csupán a nomenklatúrát hozta az átlagosnál kedvezőbb helyzetbe.

A fentiek ismeretében igencsak meglepő, hogy a vasfüggöny mögött létrehozott első szabad szakszervezet büszke hazája a képmutatása miatt is gyűlölt előző rendszer összeomlását követően ilyen keveset tett a munkásságnak a kiegyensúlyozatlan gazdasági fejlődés következményeitől való megóvásáért. Az okok kutatása helyett itt most elegendő pusztán arra utalni, hogy a részben megörökölt, részben a rendszerváltást követően kitermelődő problémák mindvégig ott voltak a felszín alatt, idővel pedig a további fejlődés komoly akadályaivá váltak. Nem a hivatalban lévő kormány az első, amely a problémákat felismerve merész megoldásokkal áll elő, a mostani terv azonban nagyra törő és koherens volta miatt mégis figyelmet érdemel.

A Morawiecki-terv elemei

A hivatalosan „Felelős Fejlesztési Tervnek” nevezett elképzelés négy nagyobb fejezetből áll. Az első a Lengyelország által legyőzendő nehézségeket határozza meg, a második a jövőre vonatkozó célokat sorolja fel, a harmadik a fejlődés lehetséges alapjait veszi számba, a negyedik pedig a 2020-ig elérendő mérföldköveket jelöli ki. A nehézségek – vagyis az úgynevezett „csapdák” – közül ötöt nevesít a tervezet. A „közepes jövedelműek csapdája” egyszerre utal az ország nemzetközi összehasonlításban elfoglalt helyzetére, illetve a lakosságon belül fellehető nagy jövedelmi egyenlőtlenségekre. Hogy csak a legfontosabb jellemzőket emeljük ki: míg az egy főre eső GDP az USA-belinek 45%-a, a fizetések a fejlett országok átlagának csupán a harmadát érik el, a lengyelek kétharmada pedig havi 4000 złotyis (vagyis kb. 1060 dolláros) fizetésével a nemzeti átlag alatt keres. Az „egyensúlyhiány csapdája” az ország aránytalan külföldi kitettségére utal. Ennek tünete többek között a nagymértékű, az éves szinteket mindig túllépő hiteltörlesztés (ami 2016-ban közel 100 milliárd złotyit tett ki), továbbá az a tény is, hogy a teljes ipari termelés felét és a lengyel export kétharmadát külföldi cégek adják. Az „átlagos termékek csapdája” az alacsony belföldi innovációs ráta miatt alakult ki: innovatív termékeket előállító tevékenységet csupán a kis- és középvállalatok 13%-a végez, miközben az EU-átlag 31%. Mindössze a GDP 1%-a megy kutatás-fejlesztésre, ami tökéletesen meg is magyarázza, miért csupán az export 5%-a származik a high-tech szektorból. A „demográfiai csapda” az alacsony születésszámra vezethető vissza, melynek következtében 2016-tól folyamatosan csökken a munkaképes korú lengyelek száma, és úgy tűnik, ez a trend a közeljövőben sem fog megfordulni. Végül a „gyenge intézmények csapdája” egyszerre utal olyan jelenségekre, mint például az alacsony színvonalú közpolitikai koordináció, a gyorsan változó szabályozási környezet és a széles körben kihasznált adózási kiskapuk megléte.

A tervben a csapdák azonosítását a stratégiai célok meghatározása követi: ezek egy erős és hatékony állam létrehozását, az életminőség javítását, valamint a lengyel tőke és a lengyel vállalatok szerepének erősítését is magukban foglalják.

A legnagyobb kérdés természetesen az, hogy hogyan is érhetőek el a kitűzött célok. A kormányzat szerint a megoldásnak öt pilléren kellene alapulnia. Ezek közül az első az újraiparosítás a források legversenyképesebb ágazatokba koncentrálásával és a régiók specializációjával. A második az innovatív vállalatok támogatása azzal a kifejezett céllal, hogy idővel létrejöhessenek belőlük az ún. „nemzeti bajnokok”. A harmadik az új jogi és infrastrukturális háttér létrehozása a megtakarítások ösztönzésére, valamint – ezzel párhuzamosan – egy nagy volumenű fejlesztési alap életre hívása. A negyedik pillér az export támogatása, végezetül az ötödik a regionális fejlődés segítése lenne. Ez utóbbi célja, hogy mind a régiók közötti, mind pedig a régiókon belül fennálló fejlettségbeli különbségek csökkenésnek induljanak.

A szerzők önbizalmát a 2020-ra vonatkozó merész várakozásaik is jól jelzik. Prognózisuk szerint a tervezett intézkedéseknek köszönhetően három éven belül az egy főre jutó lengyel GDP eléri az EU-s átlag 79%-át, a kutatás-fejlesztésre fordított kiadások arányának GDP-n belüli részesedése pedig mintegy két és félszeresére nő.

Szakmai értékelés és kritika

A terv nyilvánosságra kerülésével, annak mélyreható szakmai vizsgálata is megkezdődött. A gazdasági szakértők általában azon a véleményen vannak, hogy a program által nyújtott problémaelemzés ugyan alapos, a benne foglalt felvetések azonban vagy nem elég pontosak vagy túlságosan nagyvonalúak. Emellett, az intézkedések megvalósíthatóságára irányuló kritikákon túl újra felszínre került a túlterjeszkedő állammal szembeni történelmi gyökerű elemi ellenérzés is. A központi állami irányítás alatt eltöltött néhány évtized nyilvánvalóan okot ad a gyanakvásra, az azonban mindenképp figyelemre méltó, hogy az azóta eltelt alig kevesebb mint harminc év nem volt elegendő a demokratikus alapon szerveződő állam hozzáértésébe vetett bizalom minimális megerősítésére sem. Így, bár érezhető, hogy a szerzők törekedtek a piac és az állam közötti egyensúly megtalálására, a terv mégis sokak szemében a veszélyes és terméketlen intervencionalizmus újabb megtestesítőjeként jelenik meg, amely csupán megsokszorozná az egyébként is elterjedt, növekedést hátráltató korrupció kockázatát. A fenntartásokat jól tükrözi, hogy sem a fejlődésre ösztönzendő iparágak önkényes kijelölésére irányuló kormányzati szándék, sem az elképesztő erőforrás-koncentráció, sem pedig a túlméretezett bürokratikus szervezetek létrehozása nem váltott ki túlságosan nagy szimpátiát az értő közönség tagjai közül. Egyedül az Európában kibontakozó folyamatokkal összhangban álló újraiparosítási tervezetet fogadták helyesléssel. Az export-import adatok tanulsága szerint a magasabb hozzáadott értékű komplex termékek egyébként is egyre inkább teret nyernek Lengyelországban: 2015 volt az első olyan év, amikor a kereskedelmi mérleg a pozitív tartományba lendült. Más adatok azonban már egyáltalán nem festenek ilyen derűs képet az ország jövőjéről. Az államadósság újbóli növekedésnek indulása, valamint a beruházások csökkenése a bizonytalan szabályozási környezet miatt legalábbis kétséget ébresztenek a kormányzat majdani következetes cselekvésével kapcsolatban.

Mindemellett azt is figyelembe kell venni, hogy maguk a tervezet alapvetései sem mentesek a komoly ellentmondásoktól. A kormány egyrészt deklaráltan csökkenteni akarja Lengyelország külföldi erőforrásoktól való függőségét, másrészt viszont a program által létrehozni kívánt befektetési alap oroszlánrésze a várakozások szerint a határokon túlról érkezik majd – ami az ország valós pénzügyi lehetőségeit tekintve nem is különösebben meglepő. Hogy pontosabb képet kapjunk minderről, elég csak azt megemlíteni, hogy egyes számítások szerint Lengyelország GDP-je külföldi befektetések hiányában alig haladná meg Ukrajnáét. Ezek a megfontolások pedig felvetik a terv megvalósíthatóságának pusztán elméleti alapú megkérdőjelezhetőségét is. Az évelés szerint mivel eddig még csak igen kevés ország tudott csatlakozni a legfejlettebb országok klubjához, talán egyáltalán nem is létezik az a periféria leírására általában használt „közepes jövedelműek csapdája”, amelyből most Lengyelország szeretne kitörni.

Konklúzió

Vajon tényleg arra van ítélve ez a grandiózus elképzelés, hogy legborúlátóbb kritikusainak jóslatait beteljesítve a patriotizmus újabb, vágyálmokon alapuló megnyilvánulása maradjon? Erre a kérdésre ma még közel sem egyszerű választ adni. Az mindenesetre biztos, hogy maga a terv egyáltalán nem szentel elegendő figyelmet egy, a növekedés akadályát jelentő mélyebb oknak, nevezetesen a társadalom általános állapotának. Ebben a tekintetben ugyanis az aktuális javaslat nem különbözik jelentősen a korábbiaktól – annak ellenére sem, hogy ezt a tényt a PiS megkapó szlogenekkel próbálja palástolni. A kormányzat aktuális intézkedései afelől is kétséget ébresztenek, hogy tagjai értik-e az említett tényező jelentőségét. A demokratikus intézmények gyengítése és/vagy lebontása ugyanis szembemegy a magasröptű gazdasági célokkal, mert a bizonytalanság, amivel a hasonló intézkedések szükségszerűen együtt járnak, nemcsak a külföldi befektetőket riasztják el, hanem aláássák a hatékony társadalmi együttműködést is. Ahogy azt a fejlődéselméletek is elismerik, a gazdasági fejlődéshez elengedhetetlen a bizalom infrastruktúrája és a nagy mennyiségben rendelkezésre álló társadalmi tőke. Amíg pedig ezeknek a tényezőknek a lengyel gazdasági tervezés során nem tulajdonítanak a valós jelentőségüknek megfelelő súlyt, a nyugat-európai gazdagabb szomszédokhoz való felzárkózás is eltúlzott álomnak tűnik csupán.

A nyitókép forrása: Radio Maryja