Kisebbségvédelem

Európa nyugati és keleti fele közt nem az életszínvonalbeli különbségek a legszembetűnőbbek, hanem a kisebbségi jogok terén tapasztalható egyenlőtlenségek. Ha pedig még inkább a mélyére tekintünk ennek a kérdéskörnek, akkor leginkább a téma iránti nyitottság tekintetében láthatunk kevés különbséggel új európai törésvonalakat. Úgy tűnik azonban, hogy ezek a disszonanciák csak a kisebbségben élőknek fontosak, Európa és a világ csak a nyílt etnikai konfliktusok kirobbanásakor kapja fel a fejét. Ma úgy látszik, hogy minden más kisebbségi csoport hamarabb nyer teret a közbeszédben, mint az egyre morzsolódó őshonos csoportok és nyelvek.

A kommunizmus bukását követő kelet-európai etnikai feszültségek és a délszláv háború lépéskényszerbe hozták Európát. Míg Nyugat-Európában a kisebbség-többség viszonya a legtöbb országban már évtizedek óta (jól vagy kevésbé jól, de) rendezettnek tűnt, egyszer csak rá kellett eszmélniük, hogy ez a kontinens keleti felében korántsem igaz, a második világháború után az együttműködés révén fenntartott európai békét etnikai feszültségek veszélyeztetik.

A kilencvenes években születtek meg a ma is legfontosabbnak számító kisebbségvédelmi jogi eszközök: a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény, illetve a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Csakhogy az Európa Tanács kisebbségvédelmi eszközeiről elmondható, hogy húsz évvel életbe lépésük után sem érték el eredeti céljukat, még mindig léteznek olyan európai állampolgárok, kisebbségi közösségek tagjai, akik sem egyénenként, sem közösségként nem gyakorolhatják jogaikat, nem élhetnek a keretegyezmény vagy a charta által előírt lehetőségekkel. Éppen ezért szervezetem, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (Federal Union of European Nationalities, FUEN) minden lehetőséget megragad, hogy a jobbítás szándékával kritikát és javaslatokat fogalmazzon meg a Nyelvi Charta és a Kisebbségvédelmi Keretegyezmény továbbfejlesztéséhez. Nem kétséges, nagyon sok a teendő a rendszeresebb monitoring és a hatékonyabb szankciós rendszer létrehozása érdekében, ugyanakkor tudományos módszerekkel kellene felállítani az európai tagállamok kisebbségi jogi indexét.

Még mindig léteznek olyan államok, amelyek nem ratifikálták a két kisebbségvédelmi eszközt, azok közül pedig, amelyek ezt megtették, nem mindegyik teljesíti azok előírásait. Románia például, bár az elsők közt ratifikálta a Chartát, nemcsak, hogy évekig késlekedett benyújtani az annak gyakorlatba ültetéséről szóló országjelentést, de legutóbb a tanácsadó testülettel szemben is bírálatokat fogalmazott meg, indokolatlannak nevezve az őt ért kritikákat. A párbeszéd, az együttműködési készség és a jóindulat hiányáról tanúskodik, ha egy állam azt állítja magáról, hogy mintaértékűen megoldotta a területén élő kisebbségek helyzetét, miközben az adott kisebbség képviselői az ellenkezőjét állítják. Mi több, egy ilyen helyzet a két jogi eszköz hatékonyságát kérdőjelezi meg.

Az Európai Unió a régi tagállamok érdekét prioritásként kezelve viszonyult a kisebbségi jogok kérdéséhez. Miközben az új tagállamok csatlakozásával nem kívánt potenciális konfliktusforrásokat beemelni az Unióba, ugyanakkor a belső szabályozás, egyfajta jogi keret létrehozásától is elzárkózott, ami komoly kérdéseket vetett volna fel például a nemzeti kisebbségeket el sem ismerő Franciaország vagy Görögország kapcsán. Így történhetett, hogy miközben a kisebbségi jogok biztosítása a csatlakozás előtt álló országokra érvényes koppenhágai kritériumrendszer részét képezi, a csatlakozást követően már semmilyen kötelezettség nem hárul a tagállamokra ezen a téren. A kisebbségi jogok kizárólag tagállami hatáskörben maradtak abban az Európai Unióban, amelynek jelmondata, „Egység a sokféleségben”, így nem lehet egyéb tartalom nélküli szlogennél.

Az erdélyi és felvidéki magyarság a csatlakozást követően becsapva érezte magát. Megtörtént az, amit elképzelhetetlennek tartottak: az uniós csatlakozást követően nemhogy tovább javult volna a kisebbségek helyzete, hanem ehelyett elkezdődött a visszarendeződés, a jogok nyirbálása, a látszatban hasznos, de a gyakorlatban soha nem alkalmazott törvények időszaka. Erdélyi magyarként közvetlenül megtapasztaltam, mennyire nem jó az, ha kisebbségi kérdésekben a tagállamok szabad kezet kapnak. Ma a kisebbségi rendszerek nagyon sokfélék, szomszédos államokban is jelentősen eltérnek egymástól. A Kárpát-medencében Szerbia, Szlovénia, Magyarország és Horvátország például kulturális autonómia-rendszereket hoztak létre a területükön élő nemzeti kisebbségek számára, amellyel ők elégedettek, miközben a nagy létszámú erdélyi, felvidéki vagy kárpátaljai magyarság az egyéni jogok megtartása terén vív nagyon gyakran szélmalomharcot a hatóságokkal, hiszen autonómiáról vagy önálló kisebbségi iskolarendszerről a politikai elit és többség hallani sem akar.

A FUEN ezen kíván változtatni. Az 1949-ben létrehozott, ma több mint száz szervezetet tagjai közt számláló európai kisebbségi ernyőszervezet 2013-ban, az RMDSZ indítványára nyújtotta be a Minority SafePack európai polgári kezdeményezést, amelynek célja európai védelmet és támogatást kérni az őshonos nemzeti kisebbségek és nyelvi csoportok számára. Talán most fölösleges lenne a kezdeményezés hosszú és akadályoktól nem mentes útját ismét feleleveníteni, hiszen a magyar sajtó rengeteget foglalkozott vele. A lényeg azonban az, hogy a Magyarországon Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés, Erdélyben és Felvidéken Európai védelmet jogainknak! néven futó program úgy teljesítette a polgári kezdeményezésekhez szükséges egymillió aláírást, hogy közben európai szintű kisebbségvédelmi mozgalommá vált, amelynek az élén mindvégig a magyar szervezetek álltak, de nagy számban csatlakoztak hozzá dániai, olaszországi, a balti-államokbeli, lengyelországi, bulgáriai, spanyolországi közösségek is. Eközben Magyarország volt az egyetlen uniós tagállam, ahol a többség is nem csak a politikai nyilatkozatok vagy gesztusok szintjén, hanem egyértelműen és tömegesen állt ki az ügy mellett. A magyar társadalom jelesre vizsgázott a határon túli magyar közösség iránti szolidaritásból, a Magyarországon élő nemzetiségek iránti megbecsülésből.

A sikeres aláírásgyűjtés azonban csak szakaszgyőzelem, és valószínűleg most jön a neheze, hiszen olyan mértékű nyomást kell gyakorolni az Európai Bizottságra, amely meggyőzi, hogy a kezdeményezést ne csak egy fiók mélyére süllyesszék, hanem érdemben foglalkozzanak vele, és megkezdődjön a jogalkotási folyamat, a kisebbségvédelmi keretrendszer megalkotása. Éppen ezért a FUEN európai szintű paktumot javasol kisebbségek és többségek között, hiszen a kisebbségnek mindenütt a többség támogatására lesz szüksége, hogy törekvéseit sikerre vihesse.

A felhívásban arra kérik a többségi nemzetiséghez tartozókat, legyenek partnereink az európai őshonos nyelvek és kultúrák megőrzése érdekében, az asszimiláció jelenségének visszaszorításában. A cél, hogy a közösségek megőrizhessék és szabadon megélhessék identitásukat, szülőföldjükön otthon érezhessék magukat, beleszólhassanak az életüket befolyásoló döntésekbe, szabadon gyakorolhassák kulturális, oktatási és nyelvi jogaikat.

A következő hónapokban a kisebbségvédelmet az európai parlamenti választások megkerülhetetlen témájává kell tenni, amelynek támogatását az új összetételű Európai Parlamentben és az Európai Bizottságban minél többen felvállalják.

A szerző politikus, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniójának (FUEN) elnöke, az RMDSZ külügyi titkára, az AJTK kisebbségügyi tanácsadója.