Kifulladó Schulz-hatás?

Két és fél hónappal ezelőtt nagy feltűnést keltett Európa-szerte, hogy az SPD (Németország Szociáldemokrata Pártja) Martin Schulzot választotta kancellárjelöltté. A politikus, aki konfrontatív hajlama és elszólásai miatt mindig is vitatott személyiség volt az Európai Parlament elnökeként, a látszólag megfontoltabb és politikai szereplései alkalmával általában visszafogottan fogalmazó Angela Merkel éles ellentéte. A döntést a választók is jól fogadták, ahogy erre mind saját, mind pártjának szárnyaló népszerűségi indexei következtetni engednek. Bizonyos események azóta azonban óvatosságra intenek, kétségbe vonva az úgynevezett Schulz-hatás tartósságát.

A nagykoalíció és annak hátulütői

A kelet-európai megfigyelő irigységet érezhet Németország politikai stabilitását látva, melynek egyik nyilvánvaló jele, a politikai spektrum ellenkező pólusain elhelyezkedő tömegpárt nagykoalíciója, elképzelhetetlen lenne az Elbán túl. A szükségházasság azonban, melyre több példa is volt a „Bundesrepublik” története során, jelen formájában feszültségekkel teljes és nyilvánvalóan jobban szolgálta a CDU (Kereszténydemokrata Unió), mint baloldali partnerének érdekeit. Az SPD népszerűségi indexének zuhanása csak egy 24 éves mélypontot elérve állt meg, komoly egzisztenciális válság felé taszítva a pártot. És bár Angela Merkel rendkívül tehetségesnek bizonyult célszerű politikai irányváltásokban, ez a kiábrándító eredmény nem értelmezhető csupán csak az ő sikeres teljesítményének ellenpontjaként. Az SPD túl sokáig küzdött azért, hogy megőrizze saját arculatát a kormányzaton belül és elmulasztott hihető válaszokat találni a választókat leginkább foglalkoztató kérdésekre. Ez a tehetetlenség pedig előre látható módon erősítette a populista és szélsőséges mozgalmakat, melyek készen várták, hogy hangot adjanak az elégedetlenkedőknek.

Az SPD belső problémái

Vagy talán a baloldali gondolat népszerűségvesztése vezetett az SPD lejtmenetbe kerüléséhez?  Két választási szakértő, akiket a párt tavaly ősszel kért fel az okok vizsgálatára, nem értene egyet ezzel a megállapítással. Ők ugyanis arra a következtetésre, hogy az SPD problémái inkább személyi jellegűek, mint ideológiaiak. Véleményük szerint a párt által ösztönzött bizonyos intézkedések széleskörű támogatást élveznek, de a 37%-os potenciális szavazóbázisnak csak aránylag kis része lenne kész bizalmát Sigmar Gabrielbe, a párt vezetőjébe helyezni. Miután ambíciói ilyen komoly sérelmet szenvedtek, Gabriel kerülte a politikai jövőjét érintő találgatásokra történő reagálást egészen januárig, amikor egy Stern-interjúban úgy nyilatkozott, hogy mind a párt vezetéséről, mind a kancellárjelöltségről lemond és mindkét pozícióra Martin Schulzot javasolja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem távozott üres kézzel: Walter Steinmeiert, az SPD legnépszerűbb politikusát váltotta a külügyminiszteri poszton, aki ekkor épp szövetségi elnökké választása előtt állt. A párt két jelentős alakjának távozása viszonylag nagy teret hagyott Schulznak, amire bizonyosan szüksége is lesz, ha az új kihívásokra válaszul véghez akarja vinni az SPD megújítását. 

A meglepetés ereje

Schulz eltökélt, magabiztos politikus, akinek - annak ellenére, hogy 1999 óta az SPD elnökségnek tagja - a közvélemény szemében sikerült bizonyos értelemben különutasnak maradnia. Szerény körülmények között nőtt fel és hatékonyan használ egyszerű, de érzelmektől fűtött frázisokat, így képes az „egy közülünk” népszerű látszatát kelteni. 

A személyének szóló lelkesedés a márciusi pártkonferencián, mely egyhangúlag választotta az SPD vezetőjévé és később hivatalos kancellárjelöltté, világosan megmutatta ezt. A jelenlévők biztosra vették, hogy megtalálták azt az embert, aki visszaszerzi majd a párt elveszett önbizalmát és győzelemre vezeti őket szeptemberben. Ezt a reményt a közvélemény-kutatások is táplálták: Schulz megjelenése a belpolitikában önmagában elegendő volt ahhoz, hogy az SPD támogatottsága jelentősen nőjön. A párt február elején túllépte a 30%-os határt, ami tíz százalékpontos növekedést jelentett mindössze két héten belül (lásd a diagramot). 

A mutatvány az SPD-t hirtelen koalíciós partnerének komoly vetélytársává tette, minden bizonnyal nagy meglepetést okozva ezzel a CDU vezetőinek, akik, először némák maradtak, majd becsmérelték az új jelöltet, végül kényszerű optimizmusuknak adtak hangot. A kényelmetlen igazság azonban az, hogy a CDU-nak szüksége van egy erős vetélytársra. Merkel azon taktikája, hogy háttérbe szorítja az őt kritizálókat, nem vezetett az ellenvélemények teljes eltűnéséhez, ahogy ezt például a közte és a bajor miniszterelnök, Horst Seehofer között gyakran felszínre tört feszültségek mutatták. Schulz érkezése viszont kikényszerítheti az egységet, és segíthet abban is, hogy a párt valami ideológiailag értékesebbel helyettesítse az azt elkoptatott érvelést, mely eddig majd minden intézkedést „alternativlos”-nak (alternatíva nélkülinek) bélyegzett. 

Az újmódi Schulz 

Schulz a hagyományos baloldali értékek hangsúlyozásával nyerte el a választók szimpátiáját. Harcot hirdetett az társadalmi egyenlőtlenségek ellen és azt ígérte, hogy letéríti a pártot az eddig járt neoliberális útról. Ez nyílt támadást jelent az Agenda 2010 elnevezésű, átfogó intézkedéscsomaggal szemben, melyet 2003-tól kezdődően a munkanélküliség csökkentése és a szociális rendszer átalakítása céljából vezetett be a második Schröder-kormány. Az SPD prominens képviselői azóta sikertörténetként könyvelik el az Agenda 2010-et, bár egyes elemzők rámutattak, hogy az több esetben ingatag foglalkoztatási helyzetet teremtett, és növelte a szociális bizonytalanságot. Schulz számára a jó hír az, hogy - valamelyest a várakozásokkal szembe menve - az SPD egymással szemben álló frakciói nem keveredtek nyílt konfliktusba a reformtervek miatt. A rossz, hogy a programja, ami jelenleg még csak vázlatokban létezik, vagy nem volt elég meggyőző, vagy nem került megfelelően artikulálásra, ugyanis nem tette a remélt hatást a két nagy párt első jelentős erőpróbájának végkimenetelére. 

A Schulz-hatás gyakorlati próbája

Jóllehet az SPD támogatottsága február eleje óta megközelíti (talán túl is szárnyalja) a CDU-ét és Schulz népszerűségi indexe is néha Merkelé fölött jár, a március végi, saarlandi tartományi parlamenti választások kétséget ébresztettek valós politikai potenciálját illetően. Ezt megelőzően Merkel úgy érte el választási győzelmeit, hogy átvette a másik oldal témáit, kerülte azokat az ügyeket, amik ingerültséget válthattak volna ki, illetve kijelentéseit tekintve annyira homályos maradt, amennyire csak lehetséges volt. Ez a választói lelkesedés és részvétel csökkentését célzó stratégia igen sikeresnek bizonyult, mivel jobban hatott az ellenfél választóira, mint a sajátjaira. Ez alkalommal azonban a CDU talált valamit, amit aktívan használhatott. Nevezetesen azt a közkeletű félelmet, hogy az SPD győzelme esetén egy „vörös-vörös-zöld” koalíció alakulhat a Die Linke (A Baloldal), az NDK egykori kommunista pártja távoli örökösének részvételével. A CDU szavazói megriadtak és nagy számban jelentek meg az urnák előtt. Mivel pedig az SPD-nek nem sikerült megfelelő politikai ellenszert találnia és jobban mozgósítania, az öt évvel ezelőtti eredményét felülmúló CDU-val szemben Schulz ide- vagy-oda ugyanolyan eredményt ért csak el, mint öt évvel korábban. 

Hogy ez a minta tartósnak bizonyul-e, a két, május elején megrendezésre kerülő tartományi választás egyik nagy kérdése. Az aktuális közvélemény-kutatások Schleswig-Holsteinben és Észak-Rajna-Vesztfáliában is az SPD-t látják elöl, de a koalíciós tárgyalások bonyolultnak bizonyulhatnak – egy probléma, ami valószínűleg visszatér szövetségi szinten is. Először is, bár Schulz nem zárta ki ezt a forgatókönyvet, egy nagykoalíció - még SPD vezetéssel is - sokat vesztett a vonzerejéből, tekintve annak a pártra nézve nyilvánvalóan negatív politikai következményeit. Másodszor, a „vörös-vörös-zöld” opció feltehetőleg lekerült az asztalról, köszönhetően egyrészt a fent említett okoknak, másrészt az SPD-n belüli várható erős belső ellenállásnak. Harmadszor, egy „Ampelkoalition” (közlekedési lámpa koalíció), melyben az FDP (Szabaddemokrata Párt) helyettesítené a Die Linkét, könnyen elbukhat a belső feszültségeken, vagy még korábban azon, hogy az FDP nem kerül be a Bundestagba. Meg kell jegyezni azonban, hogy egy ilyen koalíció jelenleg jól működik Rajna-vidék-Pfalzban és már mind az SDP, mind az FDP kifejezte együttműködési szándékát a Zöldekkel. Negyedszer, egy párt sem gondolkodhat el komolyan egy AfD-vel való együttműködésen, ha politikailag életben akar maradni.

A számolás után

Függetlenül a választások eredményétől, a sikeres kampány által támasztott kihívások eltörpülnek a következő kancellárra váró külpolitikai nehézségek mellett. Bár a menekültválság nyílt elégedetlenségbe torkolló feszültséget okozott a német táradalomban, azok a folyamatok, amiktől az új kormányzatnak igazán félnie kell, a határokon kívül játszódnak le. Az Európán végigsöprő jelentős populista hullám következményeként az együttműködés épp akkor válik nehézkessé, amikor legnagyobb szükség lenne egységre. Pedig a nemzetközi rend változása okozta problémákon túl az Európai Uniót régóta kínzó kérdések megoldása is több mint időszerűvé vált. Az integráció legnagyobb nyertese, Németország azonban, melynek Európai politikát alapjaiban meghatározó pozícióját továbbra sem fenyegeti veszély, kénytelen szembenézni Franciaországnak, mint közeli szövetségesének elvesztésével, illetve - ezzel párhuzamosan – a megszorító intézkedések és bevándorlási kvóták iránti ragaszkodásának következményeivel is. Hogy az európai gondolat lelkes támogatójának számító, szókimondó Schulz - amennyiben ő lesz a nyertes - vajon meg tud-e küzdeni ezekkel a problémákkal, a jövő dönti majd el.

A nyitókép forrása: Twitter