Katar térdre kényszerült

Szaúd-Arábia vezetésével június ötödikén három öböl-menti arab állam, valamint Egyiptom diplomáciai és gazdasági csapást mért a szomszédos Katarra. A vásárlóerő-paritásban mért, egy főre jutó bruttó nemzeti termék alapján a világ leggazdagabb országának számító közel-keleti emírség térdre kényszerítése az iszlám világban már régóta esedékes volt külön utas politikája miatt.

Pünkösdhétfőn a világ ízelítőt kapott abból, hogyan is zajlik egy ország posztmodern megregulázása. A hajnali órákban, jól láthatóan előre egyeztetett lépéseket követve Bahrein, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok és Egyiptom megszakította kapcsolatait Katarral. Nem sokkal később pedig Jemen, a Maldív-szigetek és Líbia keleti felét ellenőrzés alatt tartó Khalifa Haftar tábornok is hasonlóan cselekedett. A délutáni órákban Szaúd-Arábia lezárta a Katarral közös szárazföldi határait, majd légiközlekedési zárlatot hirdetett, és ezt kiterjesztette a gazdaság és a kereskedelem további szektoraira is. A viharos sebességgel levezényelt izolációs lépések közvetlen kiváltó oka a kampány főszervezőjének tekinthető Szaúd-Arábia szerint a szunnita arab államok politikai rendszerének aláásása és terrorista erők támogatása volt.

Érdekes azonban, hogy a hétfői lépéseket megelőző néhány napban „független hekkerek” olyan bizalmas leveleket juttattak el a nemzetközi médiának, amelyek erősen támadták az Egyesült Arab Emirátusok washingtoni nagykövetét, és ezáltal alkalmasak voltak arra, hogy a potenciális konfliktus magvait elhintsék a szuperhatalom és öböl-menti szövetségesei között. Azt, hogy ez egy megelőző PR-csapás volt-e Doha részéről, vagy éppen az izoláció volt a válasz a reputációrombolást célzó támadásra, talán sosem tudjuk meg. Katar helyzetén azonban biztosan nem segített, hogy az ország által irányított befolyásos médiaorgánum, az Al Jazeera élen járt az Emirátusokat kínos helyzetbe hozó hírek terjesztésében.

A mostani diplomáciai vihar azonban már egyébként is régóta a levegőben volt, köszönhetően Katar külön utas külpolitikájának. Az emírség, amely ugyan tagja az Öböl-menti Együttműködési Tanácsának, számos olyan szervezetet támogat, illetve több olyan regionális hatalommal is tart fenn kapcsolatot, amelyek a többi öböl-menti arab állam politikájával ellentétes célokat követnek. Dohának két „főbűne” van. Egyrészt kapcsolatot ápol Iránnal, amely Szíriában és bizonyos mértékig Jemenben is kiélezett proxyháborút vív a szunnita arab világgal – annak ellenére, hogy ezzel kapcsolatban jellemzően túlértékelik a perzsa állam szerepét. A másik, még ennél is fontosabb ok azonban az olyan republikánus iszlamista politikai erők támogatása, mint a Muszlim Testvériség különböző pártjai vagy a belőlük leágazott terrorszervezet, a Gázai övezetet uraló Hamasz, amelynek – az afgán Talibánhoz hasonlóan – még képviselete is lehet Katar fővárosában.

A Közel-Keleten jelenleg egy háromoldalú geopolitikai és politikai-ideológiai vetélkedés zajlik. Ennek egyik oldalán a konzervatív szunnita arab monarchiák és autokratikus köztársaságok, másik oldalán a pedig az arab tavaszt követően Törökország érdekérvényesítési lehetőségeit csökkentve a hatalomból mára nagyrészt kiszorított szunnita republikánus-iszlamista erők vannak, miközben a harmadik oldalon a régiót átszelő Iráni Iszlám Köztársaság és síita szövetségesei állnak. Ebben a felállásban Katar hintapolitikája az első blokk szempontjából megengedhetetlen. Érdemes azt is tekintetbe venni, hogy Katar Törökországnak szintén tesz gesztusokat azzal, hogy első, kiépítés alatt álló külföldi katonai bázisát befogadta, miközben az Egyesült Államokhoz is megfelelő közelségben tartja magát azzal, hogy egy kulcsfontosságú amerikai bázisnak ugyancsak otthont ad.

Katar tragédiája, hogy nyersanyagkincsét maga mögött (vagy inkább maga alatt) tudva nem elégszik meg a Kuvaitra és Bahreinre jellemző, a szaúdiakkal szemben ápolt szervilis szereppel, ahhoz azonban nem rendelkezik elegendő erőforrással, hogy egy, az Egyesült Arab Emírségekhez hasonló másodvonalbeli katonai, illetve gazdasági hatalommá válhasson, miközben földrajzi helyzete azt sem teszi lehetővé, hogy Ománhoz hasonlóan közvetítő szerepet játsszon az Indiai-óceán medencéjében. Így aztán egyedül a kreatív diplomáciai stratégia útja marad számára. Most azonban úgy tűnik, ennek a balanszírozásnak vége szakadhat: ugyan a döntően élelmiszerimportra szoruló Katart örömmel támogatná Irán, amely jelezte is, hogy élelmiszerszállítmányai akár már tizenkét órán belül elérnék az országot, ennek elfogadása azonban éppen azzal az egyoldalú kitettséggel fenyegetne, amelyet Doha korábban el akart kerülni. Az intenzív nyomásgyakorlás eredményeképpen a katari vezetés szinte azonnal jelezte, hogy kész tárgyalni öböl-menti szomszédjaival, Kuvait pedig a jól ismert forgatókönyv szerint elvállalta a közvetítő szerepet.

Ugyan továbbra is kérdés, hogy pontosan mi váltotta ki a szunnita arab államok összehangolt lépéseit a külön utas emírséggel szemben, illetve, hogy pontosan miként játszhatott közre mindebben Donald Trump amerikai elnök nem sokkal ezelőtt Szaúd-Arábiában tett látogatása, az azonban a geopolitikai küzdelem szabályszerűségei miatt már előre borítékolható volt, hogy Katar megregulázása, szárnyainak letörése be fog következni. Dohának nem lesz más választása, mint alkalmazkodni az Öböl-menti Együttműködés Tanácsában megvalósuló szaúdi vonalvezetéshez, azonban a tény, hogy az ország ezer szálon csatlakozik a világpolitikához, garancia a gyors megegyezésre, mivel minden globális szereplőnek ez az érdeke. A fejleményeket illetően pedig érdemes lesz figyelemmel kísérni, hogy amennyiben Katar beszünteti a republikánus-iszlamista erők támogatását, Törökország képes lesz-e betölteni az így keletkező hatalmi űrt, vagy ehelyett a regionális hatalmi harc még inkább elmozdul-e egy kétoldalú szunnita-síita szektariánus szembenállás irányába.

A nyitókép forrása: Shutterstock