Jelentős, de korlátozott

A NATO mint katonai szervezet fő célja a tagok védelmének garantálása a rendelkezésre álló eszközökkel. A Szovjetunió felbomlása után több nem-hagyományos fenyegetés jelent meg, melyekre reagálva a tagállamok újragondolták a NATO céljait, igyekezve alkalmazkodni az új kihívásokhoz. Az energiahordozókhoz való hozzáférés mindig is létkérdés volt az államok számára, de saját energiabiztonságuk garantálását ritkán képzelték el nemzetközi szervezeteken keresztül, még kevésbé egy konszenzusos döntéshozatali rendszerben működő katonai szövetség keretében. Ennek ellenére, ahogyan a NATO új típusú biztonsági kihívásokhoz való alkalmazkodása során egyre több kérdés került a szervezet érdeklődésének homlokterébe, az energiabiztonságról is megindultak az egyeztetések. Az elmúlt évtized során folytatott tárgyalások után a NATO tagállamai elhatározták, hogy a szervezet keretén belül is bizonyos mértékű szerepet vállalnak az energiabiztonság területén. A transzatlanti szövetség kialakított egy meghatározott jogi keretrendszert (acquis) az energiabiztonság területén, amely három fő pillérre épül: a politikai párbeszéd és a hírszerzési információk megosztása; a stabilitás elősegítése a Szövetség határain túl; valamint a nukleáris és más kritikus fontosságúnak ítélt infrastruktúra védelme.

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség meghatározása szerint az energiabiztonság megfelelő, megfizethető és megbízható hozzáférést jelent az energiahordozókhoz és szolgáltatásokhoz, amelybe beleértendő az erőforrások elérhetősége, az importfüggőség csökkentése, a környezeti terhelés csökkentése, valamint a piaci hatékonyság javítása. A NATO az 1999-ben elfogadott Stratégiai Koncepcióban utalt először az energiabiztonságra, amelyben megerősítette, hogy a NATO fő funkciója továbbra is a kollektív védelem és a külső katonai támadások elhárítása, de rögzítette, hogy a tagállamokat nem-katonai kihívások is veszélyeztethetik, mint például a létfontosságú erőforrásokhoz (energiahordozókhoz) való hozzáférés korlátozása.

Az energiabiztonság kérdése az 1999-es washingtoni NATO-csúcs után sokáig, egészen 2006-ig háttérbe szorult, viszont az ukrán-orosz gázvita kapcsán újból napirendre került. Lengyelország a válság kapcsán azt a javaslatot terjesztette elő, hogy a NATO segítse a tagállamokat, ha energiaellátási válság alakul ki a területükön. Richard Lugar amerikai szenátor egészen odáig ment, hogy felvetette, hogy az energiabiztonságot is a washingtoni szerződés 5. cikke, azaz a kollektív védelmi klauzula hatáskörében kellene értelmezni. A rigai csúcson Lugar úgy érvelt, hogy amíg az energiaellátás akadályozását fegyverként lehet használni, amely százezrek életét befolyásolja és tönkreteheti azt adott ország nemzetgazdaságát, addig a NATO kötelessége, hogy védekezzen az ilyen jellegű támadások ellen. Ez persze nem azt jelenti, hogy az energiapiaci manipuláció vagy a piaci verseny befolyásolása ellen a katonai válasz lenne a legalkalmasabb, hanem azt, hogy a NATO-nak fel kell készülnie a megfelelő reakcióra, ha valamely tagját egy ilyen jellegű támadás éri. Annak ellenére, hogy Lugar kifejezetten utalt rá, hogy nem támogatja katonai válaszlépések kilátásba helyezését Oroszországgal szemben, megjegyzései mégis komoly súllyal estek latba 2006-ban. A NATO-nak azonban nem állt érdekében az 5. cikk értelmezésének ilyen irányú kiterjesztése és Oroszország provokálása. A rigai NATO-csúcson viszont kiemelték a kritikus infrastruktúra védelmének fontosságát, és annak szükségességét, hogy a tagállamok meghatározzák az energiabiztonsághoz kapcsolódó érdekeiket, illetve legfőképpen azt, hogy a NATO miként tud ezek érvényesüléséhez hozzájárulni.

A bukaresti csúcson 2008-ban meghatározták azokat az elveket, amely mentén a Szövetség kialakítja az energiabiztonsággal kapcsolatos stratégiáját. A NATO ezen elvek alapján az információk és hírszerzési adatok megosztásában, a stabilitás növelésében, a regionális együttműködésben, a válságkezelésben és a kritikus infrastruktúrák védelmében vállalhat szerepet. A következő komoly előrelépést a 2010-es lisszaboni csúcs jelentette. Miközben az itt elfogadott új Stratégiai Koncepció rögzítette, hogy az új típusú biztonsági kihívások közül a NATO a terrorizmust, a bukott államokat és a kibertámadásokat tekinti a legnagyobb fenyegetésnek, az energiabiztonság is említésre került, méghozzá a következő kontextusban:

„… egyes NATO-tagállamok energiaigényük kielégítése terén egyre inkább függővé válnak a külföldi energiaimportáló államoktól, illetve, bizonyos esetekben, a külföldi energiaellátástól és annak elosztó hálózataitól egyaránt. Ahogy a világ energiakészleteinek egyre nagyobb része a globális szállítórendszerek révén jut el a fogyasztókhoz, az energiaellátás egyre sebezhetőbbé válik a szállítás megszakításával szemben.”

A csúcstalálkozó legfontosabb eredménye az volt, hogy innentől kezdve a tagállamok energiapolitikai elképzeléseik egy részét NATO-keretben is megtárgyalták partnereikkel. Kialakítottak egy keretrendszert, ami a már említett három pilléren (a politikai párbeszéd és a hírszerzési információk megosztása; a stabilitás elősegítése a Szövetség határain túl; valamint a nukleáris és más kritikus fontosságúnak ítélt infrastruktúra védelme) nyugszik. A hagyományos kormányközi párbeszéd mellett létrehoztak egy energetikai osztályt az Új Biztonsági Kihívások Igazgatóságán belül, valamint egy NATO Energiabiztonsági Kiválósági Központot (ENSEC COE). A meginduló kiképző programoknak is kézzelfogható eredménye volt, mivel a PfP keretében a NATO hozzájárult a számára fontos stratégiai környezetben fekvő államok energiabiztonságához.

Energiahatékonyság és zöld haderő?

Az energiafelhasználás hatékonyságának növelése létfontosságú kérdés a hadseregben, fontos, hogy miként lehetne csökkenteni a járművek és katonai bázisok energiafelhasználását, valamint a haderő ökológiai lábnyomát. A globális folyamatok a fejlődő országok energiafelhasználásának növekedését, a fosszilis energiaforrások tartalékainak kimerülését mutatják. A nyersanyagok ára növekszik, ezzel együtt Európa gázimport-függősége is nő. Könnyű belátni, hogy a nyersanyagárak változása közvetlen hatást gyakorol a haderő költségvetésére. Példaként említhetjük az Amerikai Egyesült Államok haderejét, ahol, ha a kőolaj hordónkénti ára 1 dollárral növekszik, akkor az 130 millió dollár többletköltséget jelent a haderő számára. Az amerikai védelmi minisztérium 20 milliárd dollárt költ évente energiafelhasználásra, ebből 15 milliárdot üzemanyagra és 5 milliárdot a létesítmények működtetésére. A hazai létesítmények nagy mennyiségű energiát emésztenek fel, ezek költségei azonban előre láthatóak és kiszámíthatóak. A műveleti hadszíntéren működtetett bázisoknak eközben speciális ellátásbiztonsági igényei vannak, ahol úgy kell garantálni a szükséges energiát, hogy az emberi áldozatok számát is a lehető legalacsonyabb szinten tartsák.

A legtöbb amerikai katonai bázis a lakossági villamoshálózatról kapja az áramot az év 365 napján. A piaci és környezeti kitettségek miatt ez nemcsak költséges lehet, hanem veszélyes is, mert növeli a sebezhetőséget. Ha környezeti károk, például viharok vagy földrengések miatt a lakossági hálózat sérülést szenved, az nagyon komoly következményekkel járhat a katonai létesítmények számára is. A bázisok egy részén már bevezettek olyan elkülönült hálózatokat, amelyek napenergia felhasználásával működnek, és nem érinti őket, ha a lakossági hálózatban áramkimaradás tapasztalható. Ez a megoldás nagymértékben csökkenti a létesítmények sebezhetőségét.

Az egyik legsikeresebb ilyen létesítmény a Fort Bliss, ahol 1,4 MW kapacitású napelemeket állítottak üzembe és további 13,4 MW teljesítményű tetőre szerelhető napelem biztosítja a bázison lakók energiaigényét.  A másik jó példa a Hickham Légibázis Honolulu szigetén, ahol egy 3,4 MW kapacitású napelemrendszer működik. 2013-ban az amerikai védelmi minisztérium összesen 384 MW mértékben használt fel megújuló energiát a haderőben, de ezt 3-4 éven belül 706 MW-ra akarják növelni.

A napenergia jelentőségére kitérve látni kell, hogy több érv is szól amellett, hogy katonai felhasználási területen is alkalmazzák. Ezt támasztja alá egy 2010-es szimuláció is, miszerint:

1. Minden egyes megawatt napenergia előállítása 6,7% üzemanyag megtakarításával járt.
2. Egy 2 megawattos napelemrendszer üzembe helyezése műveleti hadszíntéren 12%-kal csökkentheti az energiaellátási oldalon jelentkező veszteségeket.
3. Az olyan modern berendezések, mint a hátizsákba szerelhető hordozható energiarendszer egy mindössze 4,5 kilogramm tömegű napelem-takaróval lehetővé teszi, hogy ne kelljen 40-50 kilogramm tömegű akkumulátorokat hordozni, vagy rendszeresen visszatérni a bázisra a művelethez létfontosságú akkumulátorok feltöltéséhez.

A NATO többé-kevésbé aktívan igyekezett növelni az energiafogyasztás fenntarthatóságát a 2012-es chicagói csúcs óta. 2013-ban a NATO-főtitkár támogatta a dán és litván honvédelmi miniszter zöldítésre vonatkozó javaslatát, miközben az energiabiztonsági osztály több sikeres kezdeményezést indított el. A Transzformációs Parancsnokság (ACT) stratégiai parancsnoki szinten hívta fel a figyelmet az energiahatékonyság szerepére, az ENSEC COE pedig több konferenciát és képzési programot szervezett. A NATO Támogató és Beszerzési Ügynöksége (NATO Support and Procurement Agency, NSPA) a kérdés logisztikai oldalára fókuszál, a chicagói csúcs után alapított Smart Energy Team (SENT) pedig innovatív ötleteket dolgoz ki és közös platformot hoz létre az érintettek számára. 2014 februárjában fogadták el a Zöld Védelem kezdeményezést, miszerint a tagállamok csökkentik az energiafelhasználási szintjüket, energiahatékonysági standardokat állapítanak meg és képzési programokat dolgoznak ki ezeknek a céloknak a megvalósítása érdekében.

Hogyan képes a NATO hozzájárulni az energiabiztonsághoz?

A NATO tehát, a fentiek alapján, többféle módon is hozzájárulhat az energiabiztonsághoz. Ezek közül az egyik kiemelkedő eszköz a már a három pillérben is megjelenő információ-áramlás elősegítése. A Szövetség különböző szintű fórumai lehetőségeket biztosítanak a politikai konzultációra a tagállamok között, illetve a partnerországokkal. Ezen találkozók révén a NATO például a vezetékrendszerek védelmének kialakítását szorgalmazza, és megosztja a rendelkezésre álló tapasztalatokat, amelyek segíthetnek a tervezésben.

A Szövetség emellett képes közvetlen segítséget nyújtani a kritikus infrastruktúra védelmében, például természeti katasztrófák, technológia meghibásodások, politikai instabilitás és emberi mulasztás miatti meghibásodás esetében is. Az adott államok kifejezett kérésére a NATO technikai és kommunikációs eszközökkel, technológiatranszferrel, kiképzési és oktatási programokkal is segítséget nyújthat.

Végül, de nem utolsósorban a NATO nagymértékben képes lehet hozzájárulni az energiatakarékossági célkitűzésekhez azzal, hogy megújuló energiaforrásokat kezd el alkalmazni a fosszilis energiahordozók mellett. A napelemek használata mind a tagállami létesítményekben, mind a műveleti hadszíntéren hasznos eszköze lehet az energiatakarékosságnak. A hordozható eszközök megkönnyítik a haderő mindennapi életét is, ezáltal nemcsak energiát takaríthatnak meg, hanem a mobilitás növelése révén életeket is menthetnek.

A nyitókép forrása: Texastribune