Japán és egy nagyon is szokványos választás

Egy új választási kampányidőszak kezdődött Japánban a hónap elején, jóllehet eddig nem sok hírforrás vett róla tudomást a nemzetközi médiában. A világ e pontjától távol élők jogosan tehetnék fel a kérdést: Választások? Már megint? Az igazat megvallva, valóban csupán egy év telt el, azonban ez a választás egészen másfajta konnotációval rendelkezik. Különböző választások, hasonló várakozások: ki nyert, és mit?

A tavalyi választások különös jelentőséggel bírtak a japán és a nemzetközi közösség szemében: Japán népe megszavazhatta, hogy melyik párt irányítsa az országot. A politikai verseny váratlanul felforrósodott, amikor új ellenzéki pártok jöttek létre, mások felbomlottak, egyesek pedig egyesültek, hogy megfoszthassák a Liberális Demokrata Pártot fél évszázados politikai hatalmától. Ez a párt gyakorlatilag az amerikai megszállás óta szinte töretlenül uralta Japánban a politikai életet, az ország politikai rendszerét lényegében de facto egypárti demokráciává változtatva. És hogyan? Az LDP különösen tehetséges az ellenzéki pártok politikáinak adaptálásában, a helyi támogatás mozgósításában, a vidéki foglalkoztatás fellendítésében és a demográfiai tendenciákra támaszkodásban. A párt méreteiben jelentős, ami biztosítja az ideológiai diverzitást az egyébként többnyire konzervatív csoportosulásban. Konzervatív politikusnak lenni megéri Japánban, mert a társadalom rohamos iramban öregszik, közel 20%-os arányt képeznek a 75 éven felüliek. A politikusok tudják ezt, kampányukat így konzervatív témákra építik, úgymint a migrációellenesség vagy a nacionalizmus – azonban konzervatív elmék sokszor ellentmondásos gondolatokat szülnek, legyen az militarizmus, a bálnavadászat támogatása, az atomenergia támogatása, a császári múlt sötét oldalának tagadása, vagy akár a koreai és a kínai állampolgárok ellen rasszizmus. Ez utóbbi elemeket a szélsőjobboldal, feltételezhetően az LDP kis százaléka képviseli, de senki sem tudja pontosan, hogy mennyire népszerűek ezek a nézetek a párton belül.

Mindazonáltal a 2017-es választásokon – az ellenzéki pártok nagy erőfeszítései ellenére – újra megválasztották az LDP-t, biztosítva Abe Sinzó miniszterelnök és pártja, a Liberális Demokrata Párt második ciklusát. A választási eredmények rávilágítottak arra, hogy növekszik az igény a stabilitásra és Japán nemzetközi porondon való aktív képviselésére. A 2017-ben bekövetkező számos észak-koreai rakétakilövés és az ellenzék sikertelen összefogása arra kényszerítette a választókat, hogy a „szokásosra” szavazzanak – olyanra, amit már ismernek, még ha nem is feltétlenül szeretnek vagy értenek vele egyet.

De vajon kit választanak meg ezúttal? Senkit, ugyanis a most szeptemberi választásokon nem a választópolgárok és kormány közti procedúra zajlik, hanem a Liberális Demokrata Párt elnöki szavazása, amikor is a pártelnökkel egyetemben a miniszterelnök is megválasztásra kerül. Épp ezért az első számú jelölt természetesen a jelenlegi miniszterelnök, Abe Sinzó volt, akinek ezúttal csak egy kihívója akadt: a volt védelmi miniszter, Isiba Sigeru. 

Isiba Sigeru beszédet mond a 2012-es LDP elnökválasztási kampány alatt
Forrás: Wikimedia Commons

Habár ugyanannak a pártnak a tagjai, a jelöltek mégis egészen különböző programpontokkal kampányoltak. A kampányt indító vita során egyértelműen felszínre kerültek a különbségek: amíg Abe az első hat év eredményeire és fennmaradó kihívásaira építette beszédét, addig Isiba meglehetős kritikával illette az Abe-féle politikákat, megkérdőjelezve azok fenntarthatóságát. Ezen politikák közé tartozik a híres Abenomics gazdasági programcsomag, mely magába foglalja az agresszív monetáris lazítást és a fiskális kiadások ösztönzését, melyek a befektetéseket hivatottak serkenteni. Abe beszédében megjelölte a legsürgetőbb szociális problémákat és tervként tűzte ki az alacsony jövedelmű családok számára az ingyenes óvodai ellátást és a segítséget a felsőoktatási tandíj előteremtésében. Tervei szerint a veszélyes mértékben zsugorodó munkaerőpiacot az idősebbek lehetőségeinek bővítésével is kezelni fogják. Nagyobb nézetkülönbségek a gazdasági kérdések kapcsán alakultak ki, melyek hosszútávú fenntarthatóságával kapcsolatban Isiba erős kételyeket fogalmazott meg, és preferált fő fókuszpontként a kis- és középvállalkozásokat és a vidéket jelölte meg. Abe fő célja, az alkotmány békecikkelyének módosítása szintén terítékre került a kampány során. Abe esetében a 9. cikkely módosítása az Önvédelmi Erők legális helyzetének tisztázása okán történne, de Isiba, aki híresen katonaság-párti, egyenesen tradicionális haderővé alakítaná azt.

A verseny döntő tényezőjét azonban egyáltalán nem a programpontok képezték, a végeredmény már jóval a kampány kezdete előtt eldőlt. Az igazi verseny a nyár elején kezdődött, amikor elkezdtek tisztázódni a pártfrakciók affiliációi. A frakciók olyan alcsoportok, amelyek tagjai számára kampány- és más célokra külön költségvetést tartanak fenn, amelynek elosztásáról lojalitás alapján dönt a frakció feje. A politikusok egy frakció vezetőjeként a szokásosnál nagyobb befolyásra tehetnek szert a párton belül. Abe miniszterelnök például a Hosoda-frakció tagja (95 tag), melynek azonban érdekes módon soha nem válhatott vezetőjévé. A miniszterelnök természetes szövetségese a 60 tagot felvonultató Aszó-frakció, a pénzügyminiszter Aszó Taróval az élen, valamint a Nikai-frakció (43 tag), melyet az LDP főtitkára, Nikai Tosihiro elnököl.

A legnagyobb kérdés a Kisida Fumio volt külügyminiszter által vezetett 46 tagú Kisida-frakció állásfoglalása volt. A tavaly őszi kormányalakítás alkalmával spekulációk szerint azért mondott le pozíciójáról, hogy lépéseket tehessen a sokak által feltételezett célja, Abe leváltása felé. A miniszterelnök szerencséjére Kisida júliusban meggondolta magát, és hivatalosan is bejelentette, hogy nem kíván indulni a választásokon. Isiba frakciója 12 tagból áll, így neki taktikai szempontból kifejezetten előnyös lett volna Kisidát a maga oldalára csábítani, mert úgy talán a döntésképtelenek és függetlenek is jó eséllyel csatlakoztak volna. A helyzet azonban nem kedvezett neki: Kisida a júliusi bejelentésével egy időben azt is egyértelművé tette, hogy a frakciója Abét fogja támogatni. A verseny tehát ezzel eldőlt.

A szavazás napja szeptember 20-ra esett, ahol is Abe a 807-ből 553 szavazatot szerzett, Isiba pedig 254-et. Most, hogy Abe harmadik ciklusa is be van biztosítva, kevés meglepetés érheti a japánokat. Az Abenomics minden bizonnyal gőzerővel megy tovább, és a ’80-as években Észak-Korea által elrabolt japánok ügye is kiemelt szerepet fog kapni Abe külpolitikájában. Az Oroszországgal való viszony szintén kiemelt fontosságot kapott az utóbbi években, így a Kuril-szigetek és a második világháború utáni békekötés szintén fontos napirendi pont marad, az alkotmánymódosításhoz hasonlóan. A migráció kérdése – ami a szélsőjobb számára tabunak számít – szintén előtérbe kerülhet, minthogy a miniszterelnök az idei évben többször is felhozta a külföldi munkaerő beengedését lehetséges jövőbeli megoldásként a kínzóan szűkülő munkaerőpiacból születő problémákra.

A stabilitás és a nemzetközi porondon való eredményes képviselet tehát biztosítva van. Abe kifejezetten eredményes munkát végzett eddig a Dél-Koreával és Kínával való kapcsolatok helyrehozásában, valamint az amerikai szövetség ápolásában, ami az ország kapcsolatainak építésén felül a szavazók felé is igazolhatja a tavaly őszi kampányígéretek teljesítését. Ez alkalommal az LDP-elnökválasztás óriási győzelmet jelent Abe számára – aki ezzel jövőre Japán leghosszabb ideig szolgáló miniszterelnökévé fog válni –, és meglehetősen kétes győzelem az őt támogatók számára. A nyár során bizonyosan számos szívesség cserélődött, hamarosan kiderül, hogy mennyi előnyt hoz ez a győzelem a frakcióvezetőknek – és az országnak.