Hotspotok és új Marshall-terv Afrikában

Antonio Tajani új Marshall-tervről ismertetett javaslata egyike azoknak a kezdeményezéseknek, melyek a migráció hosszú távú kezelését célozzák. Az elmúlt hónapokban egyre népszerűbbé vált az az elképzelés, mely szerint a problémát annak gyökereinél, helyben szükséges kezelni. Ehhez egyrészt meg kell érteni a migrációt kiváltó okokat, másrészt át kell gondolni, hogyan lehet a kontinens problémáit hosszú távon enyhíteni. Eddig átfogó, működőképes megoldás nem született, kezdeményezések azonban vannak. Ezek közül igyekszünk néhányat bemutatni, különös tekintettel Tajani elképzelésére, illetve az ún. hotspotok létrehozására.

Az olasz és líbiai restriktív intézkedések a nyár folyamán csökkenést idéztek elő a Földközi-tengeren keresztül érkezők számában (ennek magyarázatával egy korábbi írásunkban foglalkoztunk). A csökkenés hátterében elsősorban a lokáció tekintetében bekövetkezett változás áll, vagyis a migránsok és a potenciális menedékkérők eloszlásának módosulása, mivel ők a korlátozások és a fokozott ellenőrzés eredményeként Líbiában rekedtek, ezáltal a korábbinál lényegesen alacsonyabb számban érve el a dél-olasz partokat. A csökkenést mind Olaszország, mind az Európai Unió pozitívan értékelte, hiszen ezzel gyakorlatilag mérséklődött az a nyomás is, amely az öreg kontinensre, de legfőképpen Itáliára helyeződött. A számokban bekövetkezett változás azonban nem jelenti azt, hogy a migráció jelentette kihívást alá kellene becsülnünk. Ahhoz, hogy a probléma okozta potenciális kockázatot reálisan tudjuk felmérni, érdemes megvizsgálni annak hátterét, a migrációt kiváltó okokat és a lehetséges megoldási lehetőségeket.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (Office of the United Nations High Commissioner for Refugees, UNHCR) és a Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration, IOM) adatai alapján az látható, hogy az elmúlt négy évben körülbelül 600 000 fő érkezett a dél-olasz partokhoz. A fokozott ellenőrzések következtében Líbiában rekedt és jelenleg is ott tartózkodó külföldi állampolgárok pontos számát nehéz megállapítani, de egyes becslések szerint október folyamán megközelítőleg 700 000-1 000 000 fő várakozott az átkelésre az észak-afrikai országban. Fontos hangsúlyozni, hogy bár az elmúlt években az Olaszországra nehezedő teher esetenként valóban igen súlyos volt, a média által sokszor használt „migrációs krízis” vagy „migrációs invázió” kifejezésekkel azonban érdemes óvatosan bánni. A migráció tendenciáinak vizsgálatakor célszerű ugyanis figyelembe venni, hogy globálisan hogyan alakult az elmúlt időszakban a vándorlók száma, illetve ez a szám hogyan oszlik meg a világ egyes térségei között.

A nemzetközi politikai kérdések elemzésével foglalkozó olasz ISPI (Italian Institute for International Political Studies) intézet által kiadott migrációs tanulmánykötet egyik szerzője, Marie-Laurence Flahaux írásában kiemeli, hogy figyelembe véve Afrika össznépességét, a migránsok számának alakulásában, különös tekintettel a szubszaharai térségre, gyakorlatilag enyhe csökkenés figyelhető meg az 1990 és 2015 közötti időszak során. 2015-ben összesen 244 millió fő vándorolt világszerte, vagyis a Föld összlakosságának 3,3%-a. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy az afrikai vándorlók jelentős része a kontinensen belül mozog.

A számok érzékeltetése végett érdemes kiemelni, hogy Uganda, amely ötödik helyen szerepel világviszonylatban a menekülteket befogadó államok listáján (főképp az országgal szomszédos államokban tapasztalható instabilitásnak köszönhetően), 2016-ban 940 800 menekültet fogadott be. A rangsorban Uganda után Etiópia következik 2017-es 791 600 főnyi befogadottjával. A menekültek befogadását tekintve a számok alapján az látható, hogy a világviszonylatban a rangsor elején szereplő országok egy-egy év leforgása alatt akár másfélszer annyi migránst kényszerültek befogadni, mint amennyit Olaszország az elmúlt négy évben (ez megközelítőleg 600 000 fő). Az említett adatokkal nem azt szeretném hangsúlyozni, hogy az Európára nehezedő teher mértékét alul kellene értékelni, kizárólag azt, hogy a migráció kapcsán elterjedt, túlzóan pesszimista jövőképek és vélemények kapcsán mindig érdemes szkeptikusnak lenni.

A migráció egy olyan komplex jelenségként értelmezhető, amely okait tekintve nem kizárólag egy, hanem számos tényezőnek az eredménye. Ezek többek között olyan szociális, gazdasági, politikai és környezeti elemek, melyek adott esetben egyszerre is jelentkezhetnek, ezáltal felerősítve azt a hatást, amely az elvándorlást motiválhatja. A taszító, vagyis az elvándorlást ösztönző okokat (a szakirodalomban ezen tényezőket push-faktorként^* szokás definiálni) vizsgálva Afrika esetében a következő példákat lehet kiemelni: gyenge állami szereplők, rossz kormányzás, etnikai és törzsi ellentétek, konfliktusok, diktatórikus rendszerek, katonai puccsok, polgárháborúk, törékeny és bukott államok, radikális iszlamista csoportok, terrorizmus, illetve rossz gazdasági helyzet és az ezzel együtt járó szegénység, kilátástalanság. Ezekhez a „klasszikus” problémákhoz társulnak a klímaváltozás hatásai, az élelmiszerbiztonság jelentette problémák, az éhínségek, a szárazság, az aszály, az elsivatagosodás, az egyenlőtlen földeloszlás, illetve a termelési technikák és az infrastruktúra hiánya, mindezek következményeként pedig a különböző közösségek között a termőföldért, ivóvízért, élelemért, nyersanyagokért folytatott harc.

A migráció okozta kihívás mértékének vizsgálatakor mindenképpen érdemes figyelembe venni az aktuális termelékenységi rátákat és statisztikákat is. A jelenlegi felmérések szerint ugyanis Afrika népessége 2050-re megkétszereződhet (ezzel 2,2 milliárd főre növekedve), 2100-ra pedig elérheti a 4 milliárd főt. Ez a népességrobbanás mindenképpen óriási kockázatot hordoz magában, az afrikai kontinensen belül tapasztalható problémák összetettségének következtében ugyanis a migrációs potenciál (vagyis a különböző taszító tényezők következtében a jövőben potenciálisan útnak indulók száma) meglehetősen magas, a magasabb népességszám pedig magában hordozza a jelentősebb mértékű elvándorlás veszélyét.

A migráció kiváltó okainak enyhítése, illetve az Európában az elmúlt években időközönként intenzívebben jelentkező migrációs hullámok következtében kialakult ad hoc helyzetek (például a migránsokkal zsúfolt hajók érkezése a dél-olasz partokhoz) kezelését illetően eltérő „ötletekkel” találkozhatunk. Átfogó európai stratégia eddig nem született. Az Európai Unió tagállamai leginkább saját eszközeikkel igyekeznek reagálni a problémára, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel. Egy ponton azonban egyfajta egység látszik kibontakozni az elmúlt időszakban, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy a migrációt helyben, a probléma gyökereinél lenne célszerű kezelni. Ennek a megközelítésnek két, az elmúlt hónapokban meglehetősen „népszerűvé” vált lehetséges alternatíváját szeretném kiemelni. Az egyik a kontinens számára nyújtott új „Marshall-terv” ötlete, a másik pedig a már kialakult probléma, vagyis a vándorló tömegek kezelésének újfajta megközelítése: az Afrikában kialakítandó hotspotok létrehozása (ezek gyakorlatilag olyan regisztrációs központok lennének, ahol Európa határain kívül lehetne elbírálni a migránsok menedékkérelmeit).

Mind az Afrikának nyújtandó fejlesztési segélyek és a gazdaságélénkítés, mind az Afrikában kialakítandó hotspotok lehetősége kiemelt kérdés volt az idén augusztusban megrendezett párizsi migrációs mini-csúcstalálkozón. A találkozón a líbiai, csádi, nigeri, francia, olasz, spanyol és német állam-, illetve kormányfők, valamint Federica Mogherini, az EU külügyi és biztonságpolitikai képviselője közösen igyekeztek megoldási lehetőségeket keresni a migráció okozta globális kihívásra. Angela Merkel német kancellár a nyári hamburgi G20-csúcs egyik kiemelt témájaként kezelte az Afrikának nyújtandó újfajta, magántőkére és befektetésekre fókuszáló kezdeményezést. Ennek révén gyakorlatilag egy olyan gazdasági lökést lehetne adni a kontinens számára, amely hosszú távon enyhíthetné a térség problémáit.

A tervek közül Angela Merkel három elképzelést mutatott be: az új Marshall-terv ötletét, valamint a “Compact with Africa” és a “Pro! Afrika” elnevezésű kezdeményezéseket. Az első kettő alapvetően a beruházásokra fókuszál, míg utóbbi a digitalizáció ösztönzésén keresztül a térség versenyképességét igyekezné támogatni. Úgy tűnik, a merkeli álláspont mögé egyre többen álltak be az elmúlt időszakban. Az Európai Parlament (EP) elnöke, Antonio Tajani szintén egy afrikai Marshall-tervre tett javaslatot októberi kétnapos, hivatalos tunéziai látogatásán, melynek értelmében az Európai Unió költségvetéséből 40 milliárd eurót szánnának a kontinens gazdasági és szociális megsegítésére, illetve a versenyképességének elősegítését célzó kezdeményezésekre. Az összeg mértékének érzékeltetése végett érdemes kiemelni, hogy az Európai Unió az Emergency Trust Fund for Africa program keretében (a sürgősségi segélyalap létrehozásának fundamentumairól a felek a 2015-ös vallettai migrációs csúcstalálkozón állapodtak meg) 3,2 milliárd eurós felajánlást tett Afrika számára. Ez a Száhel-övezet és a Csád-tó környékének, valamint az Afrika szarvaként ismert északkelet-afrikai területeknek, illetve Észak-Afrika^** leginstabilabb államainak megsegítését célozta. A jelenlegi Merkel-, illetve Tajani-féle kezdeményezések fő logikája a következő: több beruházás több munkalehetőséget teremthet a kontinensen, ezzel több embert ösztönözve arra, hogy hazájában maradjon. A tervet az elmúlt időszakban egyre többen támogatják, vannak azonban, akik szkeptikusak az ötlet kapcsán. Utóbbiak azt hangsúlyozzák, fennáll a veszélye, hogy éppen a régió legszegényebb államai maradnának ki a Marshall-tervből, másrészt az eddigi tapasztalatok azt mutatják, a fejlesztési segélyezés, illetve a nagyarányú, hirtelen beruházás esetenként a várttal pont ellentétes hatást válthat ki, tehát inkább súlyos károkat, mint eredményeket okozhat.

A másik tervet, a hotspotok kérdését Emmanuel Macron francia elnök vetette fel júliusban. Ennek fő logikája az, hogy olyan központokat kellene létrehozni Európán kívül, amelyekben le lehetne folytatni a migránsok státuszát tisztázó menekültügyi eljárásokat, és el lehetne dönteni, jogosultak-e nemzetközi védelemre, vagy gazdasági motiváció áll vándorlásuk hátterében. Ezekben a központokban tehát tulajdonképpen a személyek szétválogatása történne meg azzal a céllal, hogy akik a genfi egyezmény értelmében nem jogosultak nemzetközi védelemre, már eleve ne induljanak útnak. A terv konkrét kivitelezése, a központok hatásköre, illetve a finanszírozás egyelőre nem tisztázott. Kezdetben többen azzal értettek egyet, hogy Líbiában kellene létrehozni a szóban forgó hotspotokat, a líbiai belpolitikai instabilitás azonban jelenleg ezt nem teszi lehetővé. Ezt mérlegelve a párizsi csúcson a felek egyre inkább egyetértettek abban, hogy a táborokat Nigerben, illetve Csádban kellene felállítani. Csád külügyminisztere azonban aggodalmát fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a hotspotok gyakorlatilag egy migrációs gócpontot hoznának létre az országban, és ez kontrollálhatatlan folyamatokat indítana el.

A fenti kezdeményezések mögött kétségkívül van logika, ugyanakkor elengedhetetlen olyan konkrét terveknek, megállapodásoknak és céloknak a definiálása, amelyek egyfajta keretet adhatnak a megvalósításukhoz. Nélkülözhetetlen lenne továbbá anyagi forrásokat rendelni az elképzelések mögé, és reális időkeretet szabni számukra. A Marshall-terv és a céljukat tekintve ehhez hasonló ötletek működőképessé tételéhez olyan hatástanulmányok is indokoltak lennének, melyek felmérik az elképzelés kivitelezésének realitását. Figyelemebe véve a kontinens problémáinak összetettségét, évtizedek és százmilliárdok szükségesek ahhoz, hogy hosszú távon eredményeket tudjunk elérni. A hotspotok kialakításának bírálói legtöbbször azzal érvelnek, hogy Európa ezekkel a saját válláról venné le a felelősséget, fokozott nyomást helyezve az afrikai államokra. Véleményünk szerint mindenképpen lényeges szerepe lesz annak a döntésnek, hogy a szóban forgó központokat a Föld mely térségeiben, vagyis Európában vagy Afrikában hozzuk létre, a nemzetközi közösség és az Európai Unió fő felelőssége azonban abban áll, hogy a kérdés humanitárius és biztonságpolitikai aspektusait egyaránt szem előtt tartva mind a nemzetközi védelemre jogosult személyek, mind pedig a saját állampolgárai biztonságát garantálja.

^* A nemzetközi migrációt kiváltó okokkal kapcsolatban klasszikus elméletként kell tekinteni az úgynevezett push- és pull-modellekre. Az elmélet alapja az, hogy a potenciális migránsokat a célországban meglévő, általuk vonzónak vélt tényezők bevándorlásra sarkalják, míg ennek ellentéteként a hazájukban tapasztalható taszító tényezők kivándorlásra ösztönzik őket.

^** A Száhel-övezet és a Csád-tó területén elhelyezkedő államok közül Burkina Faso, Csád, Kamerun, Elefántcsontpart, Gambia, Ghána, Guinea, Mali, Mauritánia, Niger, Nigéria és Szenegál, az Afrika szarvaként ismert északkelet-afrikai terület országai körül Dzsibuti, Eritrea, Etiópia, Kenya, Szomália, Szudán, Dél-Szudán, Tanzánia és Uganda, míg az észak-afrikai térségben Algéria, Marokkó, Egyiptom, Tunézia és Líbia részesülnek a támogatásból.

A nyitókép forrása: Flickr