Hírszerzési együttműködés V4 keretben

Az elmúlt néhány évben az Európai Unió bizonyos tagállamainak területén megnövekedett a terrortámadások száma: leginkább Franciaország, Belgium és Németország volt érintett. Az ilyen akciók sikere még világosabbá tette a koordináció és interoperabilitás hiányát, melynek része a hírszerzési információmegosztás nehézkessége a nemzetállami hatóságok és az EUROPOL között. Mindez rávilágított, hogy mekkora szükség van az EU-országok hírszerzésének és bűnüldözésének reformjára, az egymással való együttműködés és információmegosztás javítására. Sokakban felmerült tehát az igény – és jelen írás is emellett érvel –, hogy erősíteni kell a regionális csoportok közötti együttműködést, így például a visegrádi országok között is.

Jelen cikk fő gondolata tehát, hogy a regionális biztonsági integrációk – az információmegosztásban részt vevők szűkebb köre miatt – sokkal hatékonyabbak lehetnek ebben a tekintetben. Ez azon az elven alapul, hogy “minél több embert avatsz be a titkaidba, azok annál kevésbé lesznek biztonságban”. Ebből kiindulva nem meglepő, hogy az országok általában inkább kétoldalú kapcsolatokat tartanak fenn a hírszerzési együttműködések tekintetében, a multilaterális együttműködések tekintetében pedig mindig megpróbálják olyan szűkre szabni a kereteket, amennyire csak lehet.

Miközben kutatásaimat végeztem a V4 országainak hírszerzési együttműködéséről a Glasgow-i Egyetem és az Antall József Tudásközpont közös programja során, rájöttem, hogy nincs olyan több országot összefogó hírszerzési együttműködési modell, amit alkalmazni lehetne a V4 országok tényleges együttműködésére, vagy melynek alapján a csoport országai szorosabbra fűzhetnék együttműködésüket. A szakirodalom ezen a ponton tehát hiányos. Emiatt a hiány miatt szentelem írásom következő részét azoknak a tényezőknek, melyek gátolják a visegrádi országok együttműködési képességét a hírszerzés területén, és megpróbálom érzékeltetni a V4 rendszerének különleges jellegzetességeit, valamint bemutatni a nemzetközi hírszerzési együttműködésről jelenleg elérhető szakirodalmat.

A V4-együttműködés mint az együttműködés regionális/nemzetközi modellje határozottan keveset kutatott téma. Ez részben azzal magyarázható, hogy maga az együttműködés is teljesen egyedülálló, emiatt ellenáll a hagyományos elemzési kereteknek. Ennél is nehezebb éppen a hírszerzési együttműködést vizsgálni (akár kétoldalú, akár multilaterális alapon), mert a titkosság a hírszerzés alapvető jellegzetessége, és ez rendkívül nehézzé teszi az analitikus eszközökkel való megközelítést. Először is, a V4 együttműködés nehezen tanulmányozható, mivel nincsen a V4-hez hasonló vagy annak megfelelő nemzetközi együttműködési modell, amivel össze lehetne hasonlítani. Az egyik meghatározó jellegzetesség, hogy a V4-ek főleg kulturális és politikai szinten alkotnak szövetséget, bármiféle intézményi együttműködés nélkül. Semmi nem kötelezi a V4 országait, hogy bizonyos kérdésekben azonos álláspontot alakítsanak ki, főleg nem a saját nemzetállami érdekeik kárára.

A Visegrádi Csoport együttműködése Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia (ma Cseh Köztársaság és Szlovákia) kezdeményezése volt az 1990-es évek elején, miután a hidegháború véget ért, és a visegrádi országok visszanyerték teljes függetlenségüket. Célja az volt, hogy elősegítse a régió európai integrációját. Sokan “ad hoc együttműködésként” gondoltak a V4-együttműködésre, melyre azért volt szükség, hogy a keleti blokk megszűnése után potenciálisan fellépő elszigetelődéssel szemben védje a tagországokat, és hogy segítse felvételüket az Európai Unióba (EU). Ezt a célt 2004-re minden visegrádi ország elérte, illetve a NATO-ba is felvételt nyertek – többségükben 1999-re, Szlovákia pedig 2004-re.

A nyugati integráció célját követve a visegrádi országok félretették történelmi sérelmeiket, és a többi nemzetközi/regionális együttműködéssel szemben, melyeknek állandó intézményi struktúrája van (mint például az EU-nak vagy Afrikai Uniónak), inkább laza szövetséget építettek, mely könnyebbé tette együttműködésüket: ez a megközelítés kevesebb intézményi kötöttséget és kevesebb követendő normát jelentett. Ez az együttműködési struktúra különleges és egyedülálló ma is, hiszen továbbra is nélkülöz egy sor olyan elemet, ami jelen van a legtöbb nemzetközi együttműködésben, vagyis:

• a szervezett struktúrát,
• az írásban lefektetett, szilárd szabályokat az együttműködéshez,
• a hivatalos székhelyet,
• a szigorú napirendet,
• és végül az egynél több intézmény létrejöttét (minthogy az egyetlen valódi V4-es intézmény a Nemzetközi Visegrádi Alap)

Szorosabban a hírszerzési együttműködést tekintve elmondható, hogy a legfontosabb együttműködést nehezítő tényező “a hírszerzés alapvetően titkos természete”. Valóban, a jelenleg elérhető szakirodalom gyakran kiemeli, hogy a hírszerzési információcsere és a hírszerzési együttműködés szavak lényegében oximoront jelentenek, hiszen maga a “megosztás” és az “együttműködés” is a hírszerzés alaptermészetével, vagyis a titkossággal összeegyeztethetetlen dolog. A hírszerzési irodalom tehát igen korlátozott, legalábbis ahhoz képest biztosan, hogy mekkora szerepet játszik a világ biztonságában. Hasonlóképpen, sok kritika is éri a nemzetközi hírszerzési együttműködést gondolatát, hiszen a következő veszélyekel járhat:

• redundanciákat és párhuzamosságokat teremthet az államok és szervezetek egyes intézményei között (például az EU tagállamai és az EUROPOL között),
• a különböző országok különböző hírszerzési rendszerei közötti eltérések információkezelési problémákat okozhatnak,
• az információmegosztás kihívásokat jelenthet az egy adott államban működő, egymással is vetélkedő hírszerzési szervezetek viszonya szempontjából is.

Elemzők és hírszerzők sokszor vizsgálták már a nemzetközi kapcsolatok és a gazdaságpolitika elméletei nyomán a hírszerzési együttműködések kialakulását is, feltéve azt a kérdést, hogy melyek azok a tényezők, melyek segítik kialakulását, illetve melyek akadályozzák azt. Ennek ellenére továbbra is hiányoznak azok a kifinomult modellek, melyek megmagyaráznák a hírszerzési együttműködés jelenségét. Az elérhető szakirodalom általában egyes rövid epizódokat és esettanulmányokat sorol fel, mikor bizonyos országok valóban szorosabbra fűzték hírszerzéseik együttműködését, például a 9/11 terrortámadások után, vagy az iraki tömegpusztító fegyverek kérdésében. Emellett olyan, szilárdan kiépített kormányközi intézmények és szervezetek keretében vizsgálja az együttműködést, mint például az EU vagy Afrikai Unió (AU). A legtöbbet tárgyalt esetet Nagy-Britannia és az Egyesült Államok hírszerzési együttműködése, illetve e két ország hírszerzési kultúrája jelenti. Regionális nemzetközi hírszerzési együttműködés tekintetében a jelenlegi szakirodalom nagy része az EU és az AU egyes országait mutatja be, illetve azt a következtetést vonja le, hogy az államok akkor lépnek hírszerzési együttműködésre, ha rendelkezésre állnak olyan intézmények, melyek alapját a szilárd regionális gazdasági közösség jelenti.

Ezzel szemben, bár a visegrádi országok együttműködése regionális, az nem intézményi keretben valósul meg, amit a szakirodalom eddig nem vizsgált, és nem vett napirendre. A Visegrádi Csoport jelenleg még nem rendelkezik olyan intézménnyel, ami az információk gyűjtését vagy megosztását V4 keretben tenné lehetővé. Ami a jövőt illeti, nem is áll rendelkezésre használható modell a V4 országok számára, amihez fordulhatnának. Bár a V4 országainak hírszerzései között nincs szerves együttműködés az országcsoport szintjén, valószínű, hogy a szervezetek olykor mégis együttműködnek, akár bilaterális, akár multilaterális alapon, a V4 országok szintjén és akár nem V4 országokkal is. Ebben az értelemben a hírszerzési információcsere más felületeken keresztül történik, így a berni klubon, a Counter Terrorism Groupon (CTG) vagy a Közép-Európai Konferencián (CEC) keresztül, esetleg bizonyos NATO-fórumok (NATO special committee (AC/46)), az EUROPOL vagy az INTERPOL révén.

A visegrádi csoport tehát egy egyedülálló nemzetközi együttműködés, mely nem hasonlítható más modellekhez, ez pedig megnehezíti annak feltárását, hogy miként valósulhat meg a hírszerzési együttműködés. Mivel nincs modellként felhasználható keretrendszer, és máshová sem lehet inspirációért nyúlni, még nehezebb lesz a V4 országainak hírszerzési együttműködést kialakítani, ha egyszer a jövőben úgy döntenek, hogy mégis szükség volna rá. Ebben az értelemben előnyös lenne több figyelmet fordítani a tudományos kutatásra; főként annak modellezésére (vagy legalábbis különböző megközelítésekkel való feltérképezésére), hogy miként alakul ki a hírszerzési együttműködés, és milyen jövőbeli utat járhat be a V4 országcsoport a védelem és a hírszerzés területén. Lehetséges, hogy ezeket a modelleket később más országok is felhasználhatnák, akik a jövőben hírszerzési regionális együttműködést terveznek, de hiányoznak a gazdaságban és politikában már bejáratott stabil struktúrák. Ezek a modellek, ahogy a cikk első felében is szó volt róla, hozzájárulhatnak, hogy bizonyos EU tagországok között is könnyebbé tegyék a hírszerzési együttműködést (hiszen nem az egész Uniót érintenék, így szűkebb volna a kör). Sőt, talán a meglévő együttműködéseket is hatékonyabbá lehetne eképpen tenni. Mégis, mielőtt hasonló vizsgálódásba kezdünk, a kutatás napirendjének érintenie kell azt a kérdést, hogy lehetséges-e egyáltalán a hírszerzési együttműködés olyan laza keretben együttműködő országok esetében, mint amilyen a visegrádi országok csoportja.