Hatszögön innen és túl

A francia választások még mindig javában folynak – habár a francia elnököt már megválasztották: a politikai újonc, Emmanuel Macron a szavazatok 66,1%-ával lett a köztársaság új elnöke, Marine Le Pen pedig alulmaradt, bár az általa bezsebelt 33,9%-nyi szavazat messze a szélsőjobboldali párt történetének legjobb eredménye. Ugyan az elnökválasztásnál nem kevésbé fontos nemzetgyűlési választások még hátravannak, néhány tanulságot azonban már most is le lehet vonni, mind Franciaország, mind pedig Európa számára.

Talán soha nem irányult még ekkora figyelem a francia elnökválasztásra a világ mind a négy sarkából, mint most, 2017 közepén. A tét sokak számára az európaiság és a nacionalista bezárkózás közötti választás volt, míg mások abban reménykedtek, hogy a globális hegemónián egy újabb repedés jöhet majd létre. Megint másoknak főképp a kormányzó szocialisták megbüntetése tűnt jó perspektívának. Először is lássuk a tényeket, majd nézzük meg, milyen tanulságot lehet levonni belőlük Franciaországra és Európára nézve.

Egyoldalú választási térkép

A választási térkép egyértelműnek tűnik, akárcsak a számok. Európában szokatlanul nagy, kétharmados fölénnyel győzött az Európa- és, „globalizációpárti” jelölt, míg kihívója, a populista induló a szavazatok kevesebb, mint egyharmadával kikapott. A térképen is egyértelműnek látszik a megoszlás: város kontra vidék, tanultság kontra tanulatlanság, fizető állás kontra munkanélküliség színezi kékre és sárgára a térképet. Ez látszik az alábbi, körzetekre lebontott térképeken is:

Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk az adatokat, egyáltalán nem biztos, hogy ilyen egyszerű a helyzet. Először is, könnyen elmondható lenne, hogy Észak-, Északkelet-Franciaországban, ahol a 19. század masszív iparosítását dezindusztrializáció követte, és így most nagy a munkanélküliség, erős a Nemzeti Front – ahogyan a párt hagyományos bástyájának számító délkeleti területen is. Ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy a szavazatok többségét minden demográfiai csoportban Macron kapta. Kétségtelen, hogy Párizs bizonyos területein 90% fölötti volt Macron győzelme, de az FN nem egységes támogatását talán egyelőre túlzás város–vidék ellentétként leírni. A választás jól rámutatott az ország polarizációjára, de ez a polarizáció nem egyértelműen földrajzi, hiszen a térkép szinte teljesen sárga.

Látszik, hogy a Nemzeti Front még mindig nem elég erős ahhoz, hogy választást nyerjen, és még mindig túlságosan elutasított ahhoz, hogy bármelyik mainstream párt lepaktáljon vele. (Nem úgy, mint a politikai újonc Macron, akivel egy nagyon régi politikus, François Bayrou már a kampány alatt szövetséget kötött.) Bár képtelen vele kormányra kerülni, Marine Le Pen eredménye még így is nagyon meggyőző, hiszen a második fordulóban 10,5 milliónál is több szavazót szólított meg, míg édesapja, Jean-Marie Le Pen 2002-ben Jacques Chiraccal szemben csak 5,5 milliót. Ez azt is jelenti, hogy a Nemzeti Front ezúttal nem pusztán áttörte a küszöböt, mint 2002-ben, hogy aztán a második fordulóban történelmi – 82 kontra 17%-os – vereséget szenvedjen Chiractól, hanem most először akár arra is esélye nyílik, hogy az egyik „nagy” pártként konszolidálja magát. Ez azonban könnyebb az infografika alapján, mint a valóságban: a Front Nationalon belüli törésvonal a gazdagabb északiak (nordiste) és a szegényebb déliek (sudiste) között régóta jelen van.

Mostanában pedig kulturális területen is jelentkezik ez a törés, különös módon éppen Marine Le Pen és unokahúga, a déliek képviseletében fellépő Maréchal Le Pen között. Maréchal Le Pen egyébként a választás harmadnapján bejelentette, hogy visszavonul az aktív politizálástól, ami akár a FN-on belüli helyezkedés egy újabb fordulata is lehet. Egyszóval kérdéses, hogy együtt lehet-e tartani a – ha nem is győzedelmes, de – történelmi csúcson levő pártot, miközben Marine Le Pen már az exit poll nyilvánosságra kerülése után negyed órával arról beszélt az, hogy egy új nevű, új politikai formációval kell tömöríteni mindenkit, aki számára „Franciaország az első”.

Második fordulós átszavazások

A francia választási rendszer sajátossága, hogy nagyon taktikus: az első fordulóban a két legerősebb jelölt marad talpon, akik a második fordulóban mérik össze erejüket. Ahogy más országokban egy parlamenti forduló után a pártok koalícióról egyezkednek a saját és a szavazóik ízlése, politikai preferenciái alapján, úgy Franciaországban ennek egy részét az elnökválasztás során maguk a választók végzik el a két forduló között: kiderül, hogy ki kire „képes” átszavazni, hol vannak azok a pontok, ahol együtt lehet működni, és hol azok, melyek kizárják a szoros kooperációt. 2002-ben emlékezetes módon ez vezetett ahhoz, hogy az egész francia baloldal – maszkkal, kesztyűben, de – leadta a szavazatát az idősebb Le Pen ellen Jacques Chiracra.

Az átszavazások mértéke nehezen megítélhető, de kikövetkeztethető egyrészt a felmérésekből, másrészt a hivatalos támogatásokból, ti. abból, amikor a kieső elnökjelölt vagy egy másik fontos párttisztviselő arra kéri meg saját támogatóit, hogy a második fordulóban egy bizonyos jelöltre szavazzanak. A hivatalos támogatások ezúttal Macronnak kedveztek: a konzervatív republikánus François Fillon és az esélytelen szocialisták jelöltje, Benoît Hamon is erre szólították fel követőiket. A posztmodern kommunista Jean-Luc Mélenchon ezzel szemben nem adott egyértelmű választ, hanem belső felmérést tartott arról, hogy mi lenne a helyes választás: a távolmaradás, a Macronra szavazás vagy az érvénytelen szavazat leadása. A hatodik befutó, a független jobboldali gaullista Nicolas Dupont-Aignan ezzel szemben a Front Nationalt és Marine Le Pent támogatta.

Látható, hogy hatalmas volt az eltolódás Macron javára, de ennek ellenére Le Pen első fordulós 7 678 000 szavazatot begyűjtő eredményét majdnem hárommillióval, 10 644 000 szavazatra tudta növelni május 7-én. Ebben a csaknem hárommillióban benne van minden bizonnyal Dupont-Aignan 1 700 000 szavazójának többsége is, így Le Pen potenciálisan még a republikánusoktól, Mélenchontól és esetleg más baloldaliaktól is elvehetett úgy másfél millió szavazatot. Emmanuel Macron mindemellett 12,1 millió plusz szavazatot hozott a második fordulóban, ami Fillon és Hamon együttesen elérhető 9,5 millió szavazata mellett még további 2,6 millió szavazatot jelent. Ezek a hatalmas számok egyértelművé teszik Le Pen elutasítottságát, és azt is, hogy Macron sokak számára a „kisebbik rosszat” – de nem feltétlenül az ideális jelöltet – jelenti.

Hozzá kell tenni, történelmi csúcsot jelentett, hogy a leadott szavazatok közel 12%-a (!) – azaz több mint 4 000 000 voks – votes blancs et nuls, vagyis érvénytelen vagy üres szavazat volt, ami egyértelműen jelzi a szavazók kiábrándultságát, sőt, átszavazási hajlandóságuk hiányát is. Ugyanis az első fordulóban az érvénytelen vagy üres szavazólapok száma még egymillió alatt maradt. Ha ehhez még hozzáadjuk az első és a második forduló közötti részvételi különbséget (áprilisban kereken 36, most májusban 31,4 millió szavazó járult az urnákhoz), az derül ki, hogy 7,6 millió szavazót az első forduló eredménye ábrándított ki! Mindezt úgy, hogy az első forduló 77%-os, a második forduló 74%-os részvételi aránya szintén mélyrepülést jelent az Ötödik Köztársaság történetében, miközben a második fordulóban a két jelölt az összes elérhető szavazó mindössze 26%-át szólította meg, ami szintén történelmi mélypont. Úgy tűnik, hogy sem populista hullámról, sem Európa-párti ellenhullámról nem lehet beszélni, a társadalom általános kiábrándultságáról és fásultságáról (génération désenchantée, ha úgy tetszik) viszont igen.

« Moi ou Mme Merkel »

A 2017-es elnökválasztás egy sokat emlegetett aspektusa, hogy most tisztán összecsaphat a „globalista tábor” a „populista táborral”, az Európa-pártiak az Európa-ellenesekkel, a globalisták a nacionalistákkal, vagy az utóbbiak szóhasználata szerint a globalisták a hazafiakkal. Mindez ismerősen cseng, hiszen az elmúlt időszak egyik divatos politikatudományi fordulata szerint a spektrum két szélén olyan erők nyertek teret, melyek a globalizáció káros hatásait hangsúlyozzák, felvennék vele a harcot, visszafordítanák, miközben a politika középen a jobb- és a baloldal összeért, és nagyjából hasonló módon inkább kihasználná a globalizáció nyújtotta előnyöket, illetve az amúgy is visszafordíthatatlannak ítélik a folyamatot. Ilyesmiről minden országban sok szó esik: itt például angolul, itt spanyolul, itt pedig magyarul olvasható hasonló. A francia elnökválasztás különösen ráerősített erre, hiszen a „globalista exbankár” Macron állt ki a munkásbarátnak látszó, nacionalista Le Pennel szemben. Macron egyébként megválasztása óta már beszélt az éghajlatváltozás elleni küzdelem és az innováció fontosságáról, valamint Franciaországnak ebben vállalt szerepéről, nem kis népszerűséget szerezve ezzel a Facebookon. Sőt, Barack Obama videóüzenetében másodszorra is kiállt a francia jelölt mellett, tehát minden adva van a globalista jelölt imázsához.

Mindezt Le Pen is igyekezett kihasználni: anélkül, hogy különösebben „internacionáléba” szerveződött volna a többi nagy euroszkeptikus erővel, a globalizáció ellenfeleként határozta meg magát, beszélt a hazafi kontra globalista törésvonalról, miközben a bankok és vállalkozások helyett magát a munkások szószólójának tartja, amit a Whirlpool munkásainak meglátogatásakor is látványosan kinyilvánított. A nemzetgyűlési választásokra pedig mindenkit mozgósítani akar, „akinek Franciaország az első”. Sőt, az elnökjelölti tévévitában emlékezetes módon közölte, hogy Franciaországot „mindenképpen egy nő fogja irányítani – vagy én, vagy Merkel asszony”, utalva arra, hogy Macron a bankok, a külföldi tőke, az Unió és ennélfogva a német gazdasági érdekek embere. De vajon valóban így van ez?

Az átszavazások azt mutatják, hogy az EU-ból kiábrándult szavazók, így Mélenchon támogatói nem szavaztak át nagy számban Le Penre, ahogy Fillon EU-párti támogatói is sokkal kisebb mértékben szavazhattak Macronra, mint 2002-ben a szocialisták Chiracra. Hasonlóképpen a sok érvénytelen és üres szavazat azt mutatja, hogy az átszavazás sokaknak nem volt ínyére. Mindez ellentmondani látszik annak a narratívának, hogy a francia elnökválasztás az EU-párti és EU-ellenes erők harca volt. Az Európai Unió támogatása és a liberális globalista hozzáállás is bonyolultabb, mint elsőre látszik: Macront ugyanúgy támogatja a régi jobboldali Fillon, mint a szélsőbaloldali volt görög pénzügyminiszter, Janisz Varoufakisz, hiszen a francia miniszter annak idején nem értett egyet a görög válságra adott német megoldással. A kontinentális Európa választásait, úgy tűnik, még mindig olyan kulturális attitűdök határozzák meg leginkább, melyek szerint a baloldal és a jobboldal nem szavaz le a másik euroszkeptikus, nemzeti jelöltjére. Az új francia elnök a kétsebességes Európai Unióval, illetve az ultrakonzervatív fiskális szigor enyhítésével kapcsolatban is más álláspontot képvisel, mint az EU-s sztenderd. Ez meglátszott az elnök május 8-i, Angela Merkelhez intézett telefonhívásakor is, amikor a német kancellár közölte, nem tudnak Franciaországnak nagyobb fiskális teret hagyni. Ha Európa kap is egy szimpatikus, dinamikus francia elnököt, az sem feltétlenül fog rögtön megnyugvást hozni az Európai Unión belül, inkább csak az EU nagy államai közötti látványos és kevésbé látványos küzdelmekre lehet számítani.

Eközben azonban Macronnak bizonyítania kell: megválasztása nemcsak Le Pen, hanem Hollande ellenében is történt, és mivel a változás ígéretével választották meg, ezért változásokat kell hoznia. Nemzetgyűlési többség birtokában kétséges, hogy gyors eredményeket tudna elérni a belpolitikában, legfeljebb kulturálisan, attitűdökben, imázsban tud újat nyújtani, illetve megpróbálhat aktív szereplőként fellépni az Európai Unióban. Összegezve, a nemzetközi porondon gyorsabban kiderülhet, miben áll Macron újdonsága, mint a francia politikában.

A globalizmus/szuverénizmus narratívájának folyománya az is, hogy Franciaország választását európai dimenzióban látva sokan abban reménykednek, hogy Macron győzelmével véget vethet a populista pártok előretörésének. Vajon elindulhat-e egy európai újhullám, ami a Macronhoz hasonló „radikális centristákat” juttatja győzelemre? A választás egyik európai és amerikai mércével mért legnagyobb kérdése, hogy lesznek-e Macron-hullámok. Mark Rutte holland és Emmanuel Macron francia győzelme sokakat reménnyel tölt el a politikai középen és a liberálisok között, hiszen ahogy Obama elnök is fogalmazott, „Franciaországra sokan felnéznek”. Kétséges azonban, hogy az előbb is vázolt bonyolult politikai térképnek van-e bármely más országban analógiája, ahogy az is, hogy egyáltalán volt-e populista hullám Európában, vagy a brit UKIP esete csak egy elszigetelt jelenségnek számít-e. Azt sem tudhatjuk biztosan, hogy Le Pen 10,5 millió szavazatával tényleg megszűnt-e a „populista veszély”. Ezek a kérdések ugyanis egyáltalán nem derültek ki sem a választási eredményekből, sem pedig a megelőző hónapok csatározásaiból.

Összegezve, a francia választás a papírforma ellenére sem erősíti meg az általános narratívákat, sem Európáról, sem Franciaországról. Macron személyes dinamizmusa sokat segített a versenyen, de az elutasítottság és a távolmaradás is nagy, így kétséges, hogy a nemzetgyűlési választásokon sikert tud-e aratni. Ahogy az is, hogy az új elnök, aki valószínűleg cohabitationben, koalícióban, vagy gyenge többséggel tud majd kormányozni, mennyire tudja majd megreformálni, „globalista irányba” terelni az országot. Egyelőre valószínűbbnek tűnik, hogy kulturálisan meghatározó kérdésekre (pl. klímaváltozás, integratív republikanizmus) fog koncentrálni, valamint az Európai Unió reformjáért fog síkra szállni – ami ugyan gyors nemzetközi elismeréssel is járhat, de ahhoz is hozzájárulhat, hogy Franciaország hatszögén belül továbbra is elmaradjanak a tényleges lépések.

A nyitókép forrása: AFP/Local