Ami az első lehetőséget illeti, az az atomerőművek fokozatos üzemen kívül helyezése folytán, melyet a 2011-es fukusimai katasztrófa után iktattak törvénybe, szükségképpen korlátozottá válik, mivel így csak a nyilvánvalóan szennyező hagyományos szén-és gázerőművek játszhatják a hálózatban a kiegészítő és kiegyensúlyozó szerepet.
A második opció esetében a nemzetközi elektromosáram-kereskedelemhez szükséges infrastruktúra rendelkezésre áll, ennek gyakorlati használatával kapcsolatban azonban nehézségek merülnek fel. Mivel sem a kilengések, sem a túlkínálat nem kívánatos, áramtöbblet esetén a szomszédos országok általában visszautasítják a betáplálást, amennyiben arra nem mutatkozik aktuális igény. Ezzel szemben az időleges belföldi áramhiány inkább egy elméleti szempontból aggályos. Sok atomerőmű található elszórva Németország körül, melyek elegendő kapacitást biztosítanak ahhoz, hogy a belföldi igények bármikor kielégíthetőek legyenek. Áramot beszerezni tőlük azonban leginkább álszentségnek tűnik, mivel a kapcsolódó környezeti kockázatokat a határokon túlra tolja.
Ami az időszakosság harmadik kezelési módját, a tárolást illeti, előrehaladás nem igazán látható és ennek alapos oka van. A becslések szerint csak a már telepített szélturbinák átlagos teljesítményének biztosítása közel 10 000 szivattyús vízerőművet igényelne – ebből jelenleg csak 35 van üzemben. A helyzet akkor sem javul jelentősen, ha a napelemes rendszereket is figyelembe vesszük, melyek napi teljesítménygörbéje eltér a szélturbinákétól. Ebben az esetben ugyanis „csupán” 5 000 ilyen létesítményt kellene építeni. A hozzávetőleges költségek természetesen megfelelően mellbe vágóak - valahol 1 billió euró környékén mozognak.
Mivel a hagyományos tárolási módszerek hátrányait nem könnyű kiküszöbölni, új megoldások kellenek. Sokan az elektromos autókat tartják a jövő megmentőinek, akkumulátoraik ugyanis pufferként működhetnek, ha rácsatlakozatják őket az elektromos hálózatra. Legyen azonban bármilyen ígéretes és haladó ez az ötlet, valószínűleg megbukik a gyakorlat által támasztott akadályokon: aktuális számítások szerint a megújulók által manapság nyújtott átlagos teljesítmény egyenletessé tételéhez jóval több, mint 100 millió elektromos autóra lenne szükség – eközben azonban jelenleg a teljes német gépkocsiállomány is csupán 42 millió autót tesz ki. A dinamikus energiaelosztást és intelligens terheléseltolást ígérő okoshálózatokban rejlő lehetőségek ugyancsak megkérdőjeleződtek, mivel csak helyi és ideiglenes egyensúlyzavarok kezelésére alkalmasak, de a megújulókat olyannyira jellemző évszakos kilengéseket már nem tudják kezelni. Az okoshálózatok hatékonysága egyébként is nagyban függ a fogyasztói magatartástól, igencsak megnehezítve a potenciáljukra vonatkozó számításokat.
A dekarbonizáció esélyei
A dolgok aktuális állását figyelembe véve és egyéb alkalmas alternatívák híján, középtávon megoldásként csak a szénerőművek leállításának elhalasztása marad. Ezek nagymértékű alkalmazása azonban veszélyezteti a szén-dioxid-kibocsátás terén megfogalmazott célok elérését. Ráadásul az Energiewende sikerei mellet igen kevéssé hangoztatott keserű tény, hogy a megújulók aránya a teljes energiatermelésben ma még elhanyagolható: ugyan a zöld források felelősek a teljes áramtermelés egyharmadáért, az elektromos szektor viszont csupán az energiaigények ötödét fedezi. Mindezt figyelembe véve a dekarbonizáció belátható időn belül elképesztően nehéz feladatnak tűnik.
