Franciaország az Európai Unióban

Az elmúlt hatvan évben Európa az egység és az együttműködés márkájává vált. A két világháború pusztítása után Jean Monnet és Robert Schuman igazi elszántságának köszönhetően megszületett az első komoly javaslat, amely az európai országok jövőbeni összefogásának és együttműködésének az alapjait tette le: ez volt a Schuman-terv (1950). Monnet és Schuman nyomdokait követve a franciák a mai napig komoly és büszke alapító tagjai az Európai Uniónak. Bár tudatában vannak annak, hogy megalkották a világ legkifinomultabb politikai és gazdasági kormányközi együttműködését, az európai intézményekben a francia érdekek még sincsenek az alapítókhoz méltó módon képviselve. Ez különösen szembetűnő, ha Németországhoz hasonlítjuk a franciák brüsszeli jelenlétét.

Franciaország, területét tekintve, a legnagyobb tagállam. Lakossága pedig Németország után a második legnagyobb (66,4 millió fő). Bár Franciaország nettó befizető, mégis jelentős összegekhez jut az európai alapokból. A 2015-ös költségvetés adatait nézve Franciaország 19 milliárd eurót fizetett be a közös költségvetésbe, míg abból 14,5 milliárd eurót kapott vissza. A befizetett összeg az ország GNI értékének a 0,85%-át teszi ki, míg az uniós direkt támogatások elérik a 0,65%-ot. Franciaország, amely eddig 12 uniós elnökséget tud maga mögött, tagja az eurózónának, valamint a schengeni övezetnek.

Németország egyesítése, valamint a 2004-es bővítés után az Európai Unió politikai és gazdasági térképe jelentősen megváltozott. Korábbi hatalmi kapcsolatok szétestek és új struktúrák jöttek létre. Ezen időszakban Franciaország veszített korábbi pozícióiból. Charles de Marcilly, a Robert Schuman Alapítvány brüsszeli képviseletének vezetője szerint, mivel az új tagországok sokkal szorosabb kapcsolatokat ápoltak Berlinnel, a 2004-es bővítési folyamat abszolút győztese Németország volt. Az egyik legnyilvánvalóbb különbség a német és a francia brüsszeli jelenlét között azonban az, hogy más a mentalitás, más a hozzáállás. A francia politikusok többsége egyszerűen nem érti, vagy nem akarja megérteni, hogy mennyire fontos Brüsszelben tartósan megjelenni és ott az érdekeket képviselni, teszi hozzá de Marcilly.

Yann-Sven Rittelmeyer, a European Policy Centre politikai elemzője úgy véli, sok év óta a francia politikusok számára Brüsszel csak a második opciót jelenti a németekkel ellentétben, akik rengeteget invesztáltak az európai ügyekbe. Jó példa erre, hogy a német európai parlamenti képviselők több ciklust dolgoznak végig, míg a francia képviselők jó része folyamatosan lecserélődik.

Az európai intézményrendszeren belül a francia jelenlét talán a COREPER-ben a legerősebb. A francia állandó képviselet vezetője Pierre Sellal nagykövet, akit 2014-ben második alkalommal neveztek ki erre a nagy felelősséggel járó posztra. Sokak szerint Franciaországnak szüksége volt egy tapasztalt szakemberre, aki bölcsen vezeti a francia diplomáciát a migrációs krízis kellős közepén, a Brexit tárgyalások labirintusában és a transzatlanti kapcsolatok egyelőre ismeretlen jövője felé. Sellalnak, „a francia diplomácia utolsó napkirályának” – ahogy a Politico egyik cikke említette őt – olyan időkben kell képviselnie a francia érdekeket, amikor magának az országnak az érdekképviseleti ereje hanyatlóban van. A Párizs–Berlin tengely ma már nem testesíti meg a döntő szót Brüsszelben.

Ezért vannak tanácsadók, akik szerint Franciaországnak nyitnia kellene, és jobb kapcsolatokat kellene ápolnia némely új tagállammal. Továbbá sokkal erősebben kellene hangoztatniuk, hogy Franciaország az Európai Unióban még mindig vezető pozícióban van, amikor biztonsági és védelmi kérdésekről, valamint külpolitikáról van szó. Ne feledjük, hogy az EU tagállamai közül a világban a franciák rendelkeznek a legtöbb nagykövetséggel, amely egyet jelent a jól informáltsággal és hihetetlen szétterjedt kapcsolati tőkével, emlékeztetett bennünket de Marcilly.

Az Európai Parlamentben, valamint az Európai Bizottságban Franciaország meglehetősen alulreprezentált. A Parlamentben a 751 európai parlamenti képviselőből 74 képviseli Franciaország érdekeit a megannyi különböző pártcsoportosulásokban. 2014-ben a szélsőjobboldali Front National delegálhatta a legtöbb képviselőt a Parlamentbe, de miután Marine Le Pen édesapja, Jean-Marie Le Pen és néhány kollégája függetlenként folytatta tovább, az FN delegáció 20 főre csökkent. A konzervatív Les Républicains (LR) delegáció 20, a szocialista delegáció 13 fős, az Európai Zöldek Pártájában 6, a radikális baloldalon pedig 4 francia képviselő ül. A pártok ezen megosztása egyáltalán nem tükrözi a nemzeti erőviszonyokat, ahol a szenátusban a jobboldali LR, míg az alsóházban a szocialisták irányítják a politikai diskurzust, azaz a Front National mindkét házban hátrébb szorult. Az Európai Parlamentben a valódi hatalom az európai parlamenti képviselők kisebb csoportjában összpontosul. Az egyik ilyen csoport a parlamenti szakbizottság vezetői tisztségviselőiből és a pártok koordinátoraiból tevődik össze. A 22 szakbizottságból csak három élén találunk francia elnököt (Halászati, Költségvetési és Közlekedési Szakbizottság), míg a németeknek öt elnökük van [szerz. megj. a lengyeleknek pedig négy] – mondta de Marcilly.

A három szakbizottsági elnök mellett találunk még nyolc alelnököt és a szakbizottság vezetői mellett fontos szerepet játszó öt koordinátort is, akik az adott pártot képviselik a szakbizottságon belül. Az Európai Parlament további vezetői az Elnökök Értekezlete keretén belül üléseznek. Ennek minden frakció vezetője tagja, kiegészítve az Európai Parlament elnökével. Az Elnökök Értekezletében 2017 év elejéig Marine Le Pen – a Nemzetek és Szabadság Európája képviselőcsoport társelnöke – volt az egyetlen francia, rajta kívül még 4 francia alelnököt találunk a különböző frakciókban. Az Európai Parlament elnöksége az elnök mellett 14 alelnökből és 5 questorból áll. Ők irányítják legfelső szinten a házat. Itt Sylvie Guillaume szocialista képviselő reprezentálja a francia érdekeket.

Nyilvánvaló stratégiai különbség van a német és a francia hozzáállás között – folytatta a Schuman Alapítvány brüsszeli képviseletvezetője –, amikor a parlamenti mandátumokról beszélünk. Míg úgy tűnik, hogy Franciaországnak nincs hosszú távú stratégiája azzal kapcsolatban, hogy mit is kezdjen a képviselőivel, addig a németek egy sokkal tudatosabb HR-politikát folytatnak. Ha egy hosszabb időszakaszt nézünk végig, jól látható, hogy egy-egy német képviselő milyen tudatosan készül arra, hogy átvegyen egy-egy szakbizottsági elnöki széket vagy a pártcsaládban vezetői státuszt, amely lehet, hogy csak a harmadik mandátumra érik be. Továbbá, ne feledjük – tette hozzá de Marcilly –, hogy egy-egy német képviselő akár Németország jövőbeli vezetője is lehet, míg ez szinte hihetetlen lenne a francia oldalon.

Kevés francia politikus van, aki mind belföldön, mind pedig európai szinten sikeresen tudott érvényesülni. Közülük is kiemelkedik Pierre Moscovici, aki 2014-ben megkapta a gazdasági, pénzügyi, adó- és vámügyi biztosi pozíciót a Juncker kabinetben, valamint Michel Barnier, akit a Bizottság elnöke a testület Brexit főtárgyalójának nevezett ki. Miután a Tanácsot egy fiatal belga diplomata, a Parlamentet pedig (a szintén belga) Guy Verhofstadt fogja képviselni a tárgyalások alatt, Juncker számára fontos volt, hogy egy tapasztalt, elkötelezett Európa- és néppárti politikust válasszon a Bizottság érdekeinek érvényesítésére.

A migrációs válság, a Brexit és a kontinens biztonsági kihívásai egy előrelátó, stratégiai gondolkodásmódot követelnek meg. Ha Franciaország újra az európai politika előterébe szeretne kerülni, akkor másfajta üzenetekre és gazdasági megoldásokra lesz szüksége, főleg, ha Németországgal egyenlő státuszt szeretne magának kivívni – mondta Rittelmeyer. Az egyenlő súlyt azonban szorosabb együttműködésnek is követnie kell. Jean Marc Schaub, a Synopia nevű, független think tank főtitkára szerint egy erős francia–német kapcsolat kiépítése elengedhetetlen Európa jövője szempontjából. Vissza kell állítanunk a kölcsönös tiszteletet és megállapodni a közös pontokon – tette hozzá.

A francia befolyás növekedéséhez azonban arra is szükség van, hogy az EU-ról alkotott kép is megváltozzon Párizsban. A 2005-ben elbukott népszavazás után az Unióval szembeni kritikus hang olyan eszköz lett a pártok kezében, amely biztos szavazatnövekedést hozott a konyhára. A jelenlegi elnökválasztási kampányban Emmanuel Macronon kívül minden jelölt előhúzta – ki jobban, ki kevésbé – az euroszkeptikus kártyát. Macron ezzel szemben végig kiállt az integráció mélyítéséért, amellyel könnyen elkülönítette magát a populista kihívóktól – folytatta Rittelmeyer.

A választások után rögtön javasolni fogjuk az elnöknek, hogy a civil társadalom vezetői, valamint az összes érdekelt fél bevonásával jöjjön létre egy felső szintű egyeztetés, ahol a francia állam 21. századi szerepének újragondolása és a demokratikus folyamatok újjáépítése lenne a téma – mondta Schaub. Ha sikerül konszenzusra jutnunk és felépítenünk a megfelelő bizalmat a polgárok és a választott képviselők között, akkor reménykedhetünk, hogy a következő években valódi változások jönnek a demokrácia, és ezáltal Franciaország EU-s szerepét illetően.

Az ’50-es évekhez hasonlóan Európának ma olyan, szenvedélyes és elkötelezett vezetőkre van szüksége, akik bölcsességükkel át tudják vezetni a kontinens polgárait a válsághelyzeteken és képesek a békét és jólétet biztosítani abban az Európai Unióban, amely mára nem csak egy nemzetközi együttműködés, hanem önmagában is érték.

Az írás elkészültében közreműködött Mercs Fanni, az AJTK brüsszeli irodájának projektmenedzsere.

A nyitókép forrása: Shutterstock