Francia nemzetgyűlési választások

Emmanuel Macron elnökké választása és május 14-ei beiktatása óta elérte azt, amire nem sokan számítottak: pártja, a frissen alapított A Köztársaság lendületben elsöprő fölénnyel nyert a kétfordulós nemzetgyűlési választásokon. De vajon milyen következményekkel jár mindez a francia politikai élet további alakulására nézve, és mik lehetnek az üstökösként felemelkedő elnök első lépései?

Emmanuel Macron elnökké választása és május 14-ei beiktatása óta elérte azt, amire nem sokan számítottak: pártja, A Köztársaság lendületben (La République En Marche ! – LREM) többséget nyert a kétfordulós nemzetgyűlési választásokon. Igaz 2002 óta, vagyis amióta közvetlenül az elnökválasztás után szavaznak a franciák a nemzetgyűlés képviselőire, az újonnan megválasztott elnökök rendre többséget szereztek. A mostani választások előtt azonban akadtak olyan előrejelzések, amelyek szerint a népesség mindössze 39 százaléka akarja, hogy Macron pártja váljon a legerősebbé. Ennek ellenére a tavaly áprilisban alakított LREM és François Bayrou Demokratikus Mozgalom (Mouvement démocrate – MoDem) pártja összesen 351 helyet nyert meg az 577-ből. A megválasztott képviselőkből sokan számítanak politikai újoncnak – az egész Nemzetgyűlés képviselőinek mintegy háromnegyede új. Az LREM-ből pedig – ahol nem lehetett képviselő az, aki korábban már három ciklust betöltött ilyen pozícióban – a képviselők fele teljesen ismeretlennek számít.

Annak ellenére tehát, hogy a jelölteknek kiválasztásuk során meglehetősen szigorú szabályoknak kellett megfelelniük, az LREM igen sokszínű formációvá vált. A jelöltek fele nő volt, 52 százalékuk pedig a civil szférából érkezett. A bejutott képviselők között akad egyébként Fields-érmes matematikus, ruandai menekült és egy volt elit rendőrségi parancsnok is. Macron győzelme számos dolognak köszönhető, így például az amerikai tudósoknak, mérnököknek, vállalkozóknak szánt – egy francia elnök esetében egyébként igen figyelemreméltó módon – angol nyelven elmondott videóüzenetének, illetve a nemzetközi színtéren, egyebek mellett a G7-es találkozón való, többek között az amerikai elnökkel és brit miniszterelnökkel szemben tanúsított kiállásának. Úgy tűnik, Macron be tudja tölteni azt a nemzetközi szerepet, amelyet az előző ciklus során François Hollande-nak nem sikerült.

Macron győzelmén túl muszáj kitérnünk a többi párt gyászos teljesítményére is. Marine Le Pen most először került be a nemzetgyűlésbe, azonban pártja nem teljesített jól. A Nemzeti Front színeiben mindössze 8 képviselő jutott mandátumhoz, így az előzetes céloktól eltérően nem sikerült a frakcióalapításhoz szükséges minimum 15 nemzetgyűlési helyet megszerezniük. A párt hatalmas visszaesést volt kénytelen elkönyvelni ahhoz a 10,6 millió szavazathoz képest, amelyet Le Pen a második elnöki fordulóban kapott – helyzetét egyébként a párton belüli egyet nem értések sem segítették. Jean-Luc Mélenchon pártja, az Engedetlen Franciaország (France Insoumise) a volt elnökjelölt Marseille-ben aratott győzelmével együtt mindössze tizenkilenc helyet nyert. Annak ellenére, hogy a nemzetgyűlés második legerősebb pártja lett, a Republikánus Párt az öt évvel ezelőtti választásokhoz képest 81 helyet veszített. Eközben pedig kérdésessé vált a baloldal jövője is, hiszen ők voltak a választás legnagyobb vesztesei. A Szocialista Párt előző ciklushoz képest 251-el kevesebb nemzetgyűlési helyére nehéz szavakat találni.

A politikai paletta tehát teljesen átrendeződött, köszönhetően egyrészt Emmanuel Macron első hónapjának, másrészt pedig a francia társadalmat a második körre eluraló bizonyosfajta lemondásának, kedvtelenségének is. Többek szerint Macron győzelme a nemzetgyűlési választásokon használt egyszerű többségi rendszerben nem számít valódi reprezentációnak, mivel az ifjú elnököt sokan nem találták elég meggyőzőnek ahhoz, hogy pártjára szavazzanak. Ő viszont az egész népet kívánja reprezentálni, úgy gondolja, tisztában van a problémákkal, és tudja, mire van szüksége a francia társadalomnak. Mindenesetre felvetődik a kérdés, hogy a jövőben esetleg szükség lehet-e a szélsőséges erőket mindeddig hatalmon kívül tartó választási rendszer reformjára. Az azonban már most borítékolható, hogy a hagyományos baloldali politikát, értékrendet, ötleteket és szervezeti modellt újra kell gondolni. Ezt üzente Jean-Claude Cambadélis, a Szocialista Párt első titkára is, aki még a választás éjjelén lemondott.

Végül pedig adódik a legfontosabb kérdés: mire lehet most számítani? Nem szabad elfelejteni, hogy a választás több szempontból is történelminek bizonyult. A második körben rekord kevesen vettek részt: mindössze a választópolgárok 42,6 százaléka ment el szavazni. Ugyanakkor Charles de Gaulle óta nem volt ilyen, az elnök személyétől ennyire függő, frissen politikai karrierbe kezdett képviselők alkotta többsége egyetlen francia államfőnek sem. Az is igaz azonban, hogy Jacques Chirac óta minden elnököt a változás ígéretével választottak meg, ami most sem volt másképp.

Emmanuel Macron tovább kívánja vinni az Hollande alatt megkezdett reformokat, ebből az örökségből kíván dolgozni. Fel akarja venni a harcot a munkanélküliség ellen, csökkenteni kívánja a vállalkozók adminisztratív terheit, és természetesen a terrorizmus elleni harcot is folytatni szeretné – a nemzetgyűlés működésének megindulását követő első intézkedése valószínűleg az lesz, hogy meghosszabbítja a rendkívüli állapot az országban. Macron szerint Franciaországnak nem új ötletekre van szüksége, hanem arra, hogy ötleteit végre megvalósítsa: olyan programot akar, amivel Franciaországot bevezeti a 21. századba. Első intézkedéseivel a munka törvénykönyvéhez kíván hozzányúlni, méghozzá gyorsan, hiszen a nagy szabadságolások idején vélhetően nem alakul ki óriási reformellenes tüntetés Párizsban. Közben a szakszervezetekkel is folynak a megbeszélések; olyan széles szakmai egyeztetés zajlik, amire még nem volt példa, ez pedig okot ad a reménykedésre. Azt, hogy Franciaországban szükség van a reformokra, szinte mindenki látja: túl szigorú a munkaerőpiac és túl bonyolult a bürokrácia. Az új elnök pedig rugalmasabb és vállalkozásbarátabb piacot hozna létre: egy skandináv típusú államot szeretne teremteni dinamikus piaccal és a közkiadásoknak a GDP 50 százalékát nem meghaladó részesedésével.

Az ifjú elnöknek tehát lesz dolga. Miután politikai csillaga a modern Franciaországban mindenkinél gyorsabban emelkedett fel, és ezzel jelentős forradalmi lendületet nyert, most el kell hitetnie a franciákkal, hogy országukat képes megreformálni és a haladás útjára állítani. Hogy sikerül-e neki Franciaország Schröderévé válnia? Az ország jövője miatt én őszintén remélem.