“Evet”

Két héttel ezelőtt a török választók csekély többséggel azon alkotmányos reformjavaslat támogatása mellett döntöttek, mely - sokak szemében - búcsút jelent a már egyébként is megtépázott demokratikus rendszertől és véget vet az egyetlen, EU-tagsághoz valaha közel került muszlim ország nyugati orientációjának.  Itt és most nem vállalkozhatom a döntés összes következményének elemzésére, szándékom csupán az, hogy képet adjak az eredmény által Németországban kiváltott reakciókról és ráirányítsam a figyelmet az ott élő török szavazók különös választói magatartására. 

Az eredmény

Április 16-a nem csak Törökországban jelenthet vízválasztót, ahol az alkotmányügyi népszavazás következményei a legkézzelfoghatóbbak lesznek, hanem az Európai Unió azon országaiban is, ahol a török választók a jelenlegi török elnök, Recep Tayyip Erdogan által olyan intenzíven megvalósítani vágyott változások mellett döntöttek. A reform jelentőségéhez képest, mely az elnököt széleskörű politikai hatalommal ruházná fel, és egy tekintélyelvű rendszer kiépítése felé egyengetné az utat, az azt támogatók csekély arányú győzelme (51,3%) kevéssé tűnik meggyőzőnek. A török diaszpóra szavazatai nélkül valójában az is kétséges, hogy Erdogan tábora beszélhetne-e egyáltalán bármiféle sikerről. Az egyik legérdekesebb eredmény a németországi, ahol a szavazóurnáknál megjelentek majd kétharmada válaszolt „Evet”-tel (igen) a feltett kérdésre.

Politikusi vélemények német részről

Az első hivatalos német nyilatkozatok nem sokkal az eredmények ismertté válása után leginkább tartózkodóak voltak. Angela Merkel (CDU) kancellár és Sigmar Gabriel külügyminiszter mindössze tudomásul vették a végkifejletet és abbéli reményüket fejezték ki, hogy az éles politikai csatározások után Erdogan érdemi párbeszédet kezd majd az ellenzékkel. Gabriel hangsúlyozta továbbá, hogy az események nem szükségképpen befolyásolják a török EU-tagság kilátásait, a halálbüntetés bevezetése azonban, mely a kampány egyik leginkább hangoztatott ígérete volt, minden bizonnyal kizárná azt. Martin Schulz, az SDP kancellárjelöltje, felhívta a figyelmet arra, hogy Erdogan nézetei nem tükrözik az egész török társadalomét, valamint kiállt az emberi jogok és a demokrácia fontosságára mellett. A két vezető párt más tagjai, valamint Christian Lindner, az FDP vezetője azonban keményebben foglalt állást a következményeket illetően, és a török EU-tagságról szóló tárgyalások felfüggesztését követelte. Általános volt a kritika ezen túl az EBESZ-megfigyelők által tapasztalt szabálytalanságokat illetően, melyek teljes egészében kétségessé tették a referendum törvényességét.    
    
A Németországban élő törökök választói magatartásának értékelése ennél is nehezebb feladatnak bizonyult. Ahogy a megdöbbenés első hullámai elcsitultak, a politikai nyilatkozatok a belföldi török-német kapcsolatok jövőjével kezdtek foglalkozni. Thomas de Maiziére belügyminiszter a konstruktív párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, hogy megelőzhető legyen a kultúrkörök további eltávolodása, míg Cem Özdemir, a Zöldek vezetője, akinek szülei ugyancsak török bevándorlók, arra szólította fel honfitársait, hogy egyértelműen kötelezzék el magukat választott hazájuk mellett és juttassák kifejezésre az alkotmányos renddel szembeni tiszteletüket. Néhány CDU-s politikus még egy lépéssel ennél is tovább ment, amikor a kettős állampolgárság szigorúbb szabályozását követelte.

Lehetséges magyarázatok

A török gyökerekkel rendelkezők sikeres integrációja a népszavazástól függetlenül már viták középpontjában állt, különösen, mióta Angela Merkel a multikulturális társadalmat hivatalosan „gescheitert”-nek (elbukott, megbukott) nyilvánította. A népszavazás kapcsán kialakuló vita középpontjába az alábbi kérdés került:  Hogyan hozhatnak azok az emberek, akik a világ egyik leggazdagabb országában élnek, élvezik a demokrácia áldásait, és széles körű szabadságjogokkal rendelkeznek, olyan politikai döntést, mellyel az ezen vívmányok alapjait képező elveket tagadják?   

A Der Spiegelnek író migrációs szakértő, Serhat Karakayali nem tekinti az eredményt rendkívülinek. Felhívja a figyelmet az azon nagyszámú szavazót régóta jellemző politikai skizofréniára, akik Törökországban a nemzeti-vallásos AKP-t, Németországban viszont a bevándorlók és munkások által legfontosabbnak tartott ügyeket felkaroló baloldali pártokat támogatják. Ők egyáltalán nem ellenségesesek a demokráciával szemben, csupán máshogy értelmezik azt: a többség uralmával azonosítják – a hatalommegosztási és alkotmányossági szempontokat viszont már nem tartják sokra. Az ő nézőpontjukból Erdogan tettei, függetlenül attól, durvák-e vagy sem, demokratikusak, a „Vaterland”-ból érkező kritikák pedig helytelenek és sértőek. Erdogan nagyon jól tud érzelmi húrokat is pengetni, és a problémák, amiket néven nevez, például a rasszizmus vagy a muszlimellenesség, legalábbis részben valósak. 

A sikertelen integráció azonban önmagában nem magyarázza az elnök sikerét, hiszen sokan vannak, akik rossz társadalmi tapasztalatokat szereztek választott hazájukban, mégsem váltak szükségképpen radikálissá. Karakayali rámutat arra, hogy a (még a harmadik generációban is túlélő) szociokulturális és vallási identitás, valamint az általánosan elterjedt egyfajta kisebbrendűségi komplexus mind fontos tényezők a politikai preferenciák alakulásában. További problémát jelent demokratikus szempontból néhány tekintélyes németországi török politikus viselkedése, akik aktív szerepet vállaltak a kampányban, nyíltan támogatva Erdogan autoriter reformterveit. Karakayali azt javasolja, hogy mindazon nagy pártok, melyek régebben a török közösség gyakorlatilag bármely vezető tagját boldogan üdvözölték soraikban, tekintet nélkül azok tényleges politikai meggyőződésére, vonják le a tanulságot az aktuális tapasztalatokból. A politikai előnyökre törekvés ugyanis önmagában nem igazolhat a továbbiakban egy ilyen romboló hatású gyakorlatot. 

A Frankfurter Allgemeine Zeitung ugyancsak a német politikát nevezi meg felelősként, mely készségesen felkarolta a multikulturalizmust mint a megvetett német nacionalizmus ellenszerét, de emellett minden, világlátásába nem illeszkedő jelenséget figyelmen kívül hagyott. A lap szerint a bevándorlókkal és leszármazottaikkal szembeni politika rosszul értelmezett toleranciára és nagyvonalúságra épült. Az integráció erőszakos asszimilációval történő azonosítása, és ennek következményeként a kisebbség csak csekély erőfeszítésre ösztönzése azonban hosszú távon tévedésnek bizonyult. Erdogan érzelmektől fűtött, agresszív kampánya kihasználta ezen gyakorlat gyengeségeit, a német elitet közvettet módon a török diaszpóra ellenségeként tüntette fel és azt sugallta, hogy mindazok, akik kirekesztve érzik magukat, visszanyerhetik önbecsülésüket, és hangot adhatnak elégedetlenségüknek, amennyiben rá szavaznak. A hasonló mantrák azonban önbeteljesítőek, mert akadályozzák a sikeres integrációs törekvéseket. Meg kell ugyanakkor azt is jegyezni, hogy a török közösség magasan képzett tagjai Erdogannal szemben foglaltak állást, később pedig meglepettnek és nyugtalannak tűntek az eredmények láttán. Ők annak a megértésére ösztönöznek, miért érzi sok török cserbenhagyva magát, továbbá szükségét látják egy nyílt párbeszédnek a török közösségen belül a mély belső ellentétek feloldása érdekében. 

A Die Zeit rámutat arra, hogy ellentétben Törökországgal, Németországban a választási részvétel viszonylag alacsony volt (86% illetve 46%), ami azt jelenti, hogy a 2,9 milliós török gyökerekkel rendelkező népességből, melynek minden második tagja jogosult csak szavazni, mindössze 15% támogatta kifejezetten Erdogan javaslatát. Az ő magatartásuk megértéséhez elengedhetetlen, hogy tiszta képet kapjunk a hátterükről.  Mind Németországban, mind Törökországban az elnök legbuzgóbb támogatói az elmaradott török vidékkel állnak szoros kapcsolatban, ugyanabban a vallásos-konzervatív környezetben élnek és ugyanúgy a társadalom peremére szorultnak érzik magukat, ebből fakadóan pedig hajlamosak érzelemvezérelt döntést hozni. Mindezeket figyelembe véve az AKP képviselőit akadályozni az EU országaiban folytatott kampányban tévedés volt és csak Erdogan táborát erősítette. A Die Zeit azt javasolja, hogy Németország tanuljon a múlt hibáiból és tegyen többet a demokratikus értékek átadásáért a jelenlegi migrációs hullám idején. 

Mi következik?

A szakértők egyetértenek abban, hogy a következő éveket komoly feszültséggel terhelt német-török kapcsolatok jellemzik majd. Ennek alapvetően három oka van. Először is, az eredmények azt mutatják, hogy Törökország nem fogja követni a Nyugat által bejárt utat és nem teszi magáévá annak értékeket, viszont a jövőben is a nyugati biztonsági rendszer fontos eleme marad. Másodszor, ahogy a Der Spiegel arra rámutat, kevés a remény arra, hogy az elnök nőellenes és totalitárius nézetei által rabul ejtett támogatói megváltoztatják nézeteiket. Harmadszor pedig, mivel Erdogan bárkit, aki szándékait ellenzi, terroristának bélyegez, kevés esély mutatkozik egy tárgyalásos megoldásra. 

Veszélyben a nyugati demokráciák?

A németországi eseményeket tágabb kontextusba helyezve megállapítható, hogy a török szavazók Európa olyan hosszú demokratikus hagyományokra visszatekintő országaiban, mint Belgium, Franciaország, Dánia, vagy Norvégia is támogatták az elnöki rendszer bevezetését, míg a Kanadában vagy az Egyesült Államokban élők határozottan elutasították azt. 

Az ellenpéldák arra utalnak, hogy a fejlett demokratikus berendezkedés önmagában sem elő nem segítette, sem meg nem akadályozta tekintélyelvű nézetrendszerek elterjedését. A teljes török diaszpórát antidemokratikus beállítódással vádolni és a kulturális meghatározottságot fókuszba állító értelmezésekre támaszkodni ugyancsak félrevezető lehet. A valódi magyarázatokhoz mélyebbre kell ásni. Ezen feladat elől pedig sem a politikusoknak, sem a kutatóknak nem szabad kitérniük, mert a tudatlanság következményei a nyugati demokráciák stabilitására nézve komolyak lehetnek. 

A nyitókép forrása: spiegel.de