Erős emberek a Balkánon

Nehéz eldönteni, hogy pontosan kicsoda: a tökéletes államférfi ideáltípusa, politikai bábmester, netán politikai kaméleon? Milo Đukanović 27 éve számít Montenegró elsőszámú vezetőjének, aki úgy döntött, hivatalosan is visszatér a nagypolitikába és elindul a 2018-as köztársasági elnökválasztáson. Đukanović nem is taktikázta el magát, már az első fordulóban magabiztosan megszerezte a köztársasági elnöki pozíció betöltéséhez szükséges szavazatokat. Az eredmény különösebben nem lepett meg senkit, hiszen győzelmét a közvélemény-kutatások is előre jelezték, ráadásul Đukanović immáron több mint húsz éve a legerősebb montenegrói párt, a DPS (Szocialisták Demokratikus Pártja) elnöke.

Egy különleges pályafutás: ki is pontosan Milo Đukanović?

A többpárti átalakulást követően a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe tartozó montenegrói kommunista utódpárt képes volt a hatalom megőrzésére. A DPS első korszakának kiemelkedő alakja Momir Bulatović, aki Montenegró első elnökeként, majd később a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság miniszterelnökeként vált ismertté. Bulatović 1991-es hatalomra kerülésekor szoros szövetségese és „legjobb tanítványa”, Milo Đukanović lett a miniszterelnök (akkor még csak 27 évesen). Montenegró ekkor még Szerbiával közös államot alkotott (2003-ig létezett az úgynevezett Kis-Jugoszlávia, majd ezt váltotta fel Szerbia és Montenegró uniója). Mindez azt is jelentette, hogy a mindenkori podgoricai vezetés szorosan függött Belgrádtól, pontosabban Slobodan Milošević-től.

A kilencvenes évek végéhez közeledve Đukanović egyre kritikusabb szemmel nézte a belgrádi történéseket, s komoly kritikával illette a szövetségi vezetést is. Ez végül szakításhoz vezetett Bulatović és Đukanović között. Míg előbbi továbbra is szorosan együtt kívánt működni Szerbiával, addig utóbbi már a függetlenség gondolatától sem riadt vissza. A politikai csatából Đukanović került ki győztesen, s fokozatosan az ország egyedüli irányítójává lépett elő. Mivel határozottan támogatta az önállóságot, a 2006-os függetlenségi népszavazást követően Montenegró kivált az államszövetségből. A népszavazást követően Đukanović, vagy közismerten „Milo” több fontos politikai pozíciót is betöltött. Volt miniszterelnök, honvédelmi miniszter, de köztársasági elnök is (így a mostani lesz a második alkalom, hogy ő Montenegró elnöke).

Mindezek mellett 1997 óta ő a DPS elnöke is, s mivel ez a legerősebb politikai párt 1991 óta, az ország teljes politikai és gazdasági spektrumát képes irányítani. Ennek köszönhetően Đukanović akkor is az ország első számú vezetője volt, amikor a pártelnöki tisztségen túl semmilyen egyéb pozíciót nem töltött be. A politikai élet mellett komoly üzleti érdekeltséggel is rendelkezik, talán ennek (is) köszönhető, hogy több olyan vád is érte, amelyek korrupcióhoz, illetve szervezett bűnözéshez kötötték. Ugyan a vádakat ejtették ellene, 2015-ben az OCCRP (Organized Crime and Corruption Reporting Project) nevű szervezet az év legkorruptabb emberének választotta. Mint politikai vezető, egyébként már kezdetektől fogva törekedett az ország sikeres euro-alanti integrációjára.

Européer vezető, autokrata attitűd?

Hatalomra kerülése óta Đukanović remek érzékkel ragadta meg a kínálkozó lehetőségeket politikai erejének megszilárdításához, ám mindezek mellett arra is kínosan ügyelt, hogy ne csak Montenegróban, hanem a nemzetközi színtéren is megőrizze hitelességét. Politikáját a hagyományos szociáldemokrata értékek mellett képes ötvözni a kisebbségi pártok célkitűzéseivel, s ez a különleges politikai alkalmazkodókészség egy pragmatikus és racionális képet kölcsönöz Đukanović számára. Ám mindezek mellett populista is. Szemben az EU-kritikus és NATO-ellenes – főként szerb – ellenzékkel, Đukanović fennhangon hirdeti Montenegró európai uniós csatlakozási szándékát. A balkáni populista vezetők körében korántsem számít ritkaságnak az uniós tagság egyfajta legitimációs eszközként való felhasználása.

Azonban Montenegró geopolitikai szerepe – a régió többi országához hasonlóan – a közelmúltban felértékelődött. Ez a geopolitikai „sakkjátszma” igen kényes helyzetbe hozta az országot. A 2016-os parlamenti választásokon ugyanis Oroszország, Montenegró történelmi és hagyományos szövetségese, puccsal kívánt eltávolítani a DPS vezetését. Az orosz akció célja az volt, hogy a Moszkva-barát ellenzék jusson hatalomra, s így meghiúsuljon az ország NATO-csatlakozása. Ez a kísérlet azonban sikertelen volt. Az orosz kudarc, a világos nyugati elköteleződés, valamint a tény, hogy Montenegró a problémák ellenére egyébként is a térség legstabilabb állama, mégis Đukanovićot igazolta a Nyugat szemében. Podgorica továbbá aktív szerepet vállal a regionális együttműködésekben is. Mindezek ellenére fel kell tenni a kérdést, hogy vajon a montenegróiak számára mit is jelent Đukanović kvázi egyeduralma?

Egy politikai erős ember nemcsak az ellenzéket, saját pártját, hanem a társadalmat is megosztja. Az ország belső megosztottsága 2015-ben egy súlyos politikai válsághoz vezetett, amelynek keretében az ellenzéki erők szabad és tiszta választásokat követeltek. Ebben a helyzetben az Európai Unió igencsak kínos helyzetben találta magát: Brüsszel ugyanis nem kívánt egy tagjelölt állam belpolitikai ügyeibe beavatkozni. Az uniós közvetítői szerepvállalás azonban elősegítette a helyzet megoldását és a parlamenti választásokat követően Milo Đukanović helyett Duško Marković került a kormányfői székbe.

Mindez természetesen nem jelentett valós változást a politikai élet irányításában, hiszen Đukanović továbbra is a DPS első embere maradt. Uniós berkekben ez nyílt titok volt, az elnökválasztásokhoz közeledve pedig azt is tudni lehetett, hogy Filip Vujanović elnök már nem indulhat új megmérettetésen. A DPS nem engedhette meg, hogy elveszítse az egyik legfontosabb politikai pozíciót az országban, így Milo Đukanović ismét visszatért a nagypolitikába.

Milo Đukanović eddig az egyetlen olyan balkáni vezető, aki képes volt egy komoly és súlyos politikai válságot túlélni. A politikai karizmája és népszerűsége mellett megkérdőjelezhetetlen az is, hogy a kilencvenes évek óta Montenegró megkerülhetetlen politikai és gazdasági szereplőjévé vált. Az Európai Unió pedig, egyelőre úgy tűnik, a stabilitásban jobban érdekelt, mint a valódi és működő demokráciában. Az uniós döntéshozók számára ugyanis fontos, hogy ne jöjjön létre több olyan konfliktus a Balkánon, amely veszélybe sodorhatja egyes országok államiságát.