Emberek a havason

Bár a dél-amerikai szubkontinens a világ egyik legjelentősebb vízkészletekkel rendelkező része, mégis vannak olyan területei, amelyek a jövőben komoly vízhiánnyal nézhetnek szembe. Ennek a topográfiai és légköri jellegzetességeken túl az is az oka, hogy több térség vízellátásához az Andok gleccserei is hozzájárulnak – ezek viszont a fokozatosan egyre melegebbé váló légkör miatt mind jobban húzódnak vissza. Kérdés, hogy a változásokra hogyan reagálnak majd az itt lakók, és milyen társadalmi folyamatokat erősíthet fel a jövőben az egyre gyorsuló olvadás.

Első pillantásra úgy tűnhet, az amerikai kontinens egyébként számos gonddal küszködő déli felének legalább az újabban egyre gyakrabban a médiaérdeklődés középpontjába kerülő kihívással, a vízhiánnyal nem kell majd szembenéznie. A világ édesvízkészleteinek ugyanis 31%-a található a térségben, miközben a szubkontinens lakossága az egész világ lakosságának alig valamivel több mint 6%-át teszi ki. Az éves egy főre eső vízmennyiséget tekintve tehát elvben nincs oka panaszra a szubkontinens lakóinak.

A fönti térképen is látszik azonban, hogy ha egy kicsit jobban az adatok mögé nézünk, akkor a víz térségen belüli eloszlása korántsem mutat ennyire kedvező képet. Míg a régió területének jelentős részén a vízhiánynak való kitettség alacsony vagy közepes, a nyugati partvidéken van egy vékony sáv, ahol ez a veszély meglehetősen magasnak mondható.

Ha a fenti térképeket összevetjük Dél-Amerika domborzati térképével, jól kivehető, hogy a leginkább érintett területek mind a szubkontinens legnagyobb hegysége, az egész földrészen keresztülhúzódó Kordillerák részét képező Andok mentén helyezkednek el.

Dél-Amerikai domborzata
Forrás: mapswire.com, szerző: Miller, licenc: CC BY 4.0

A leginkább a Chile–Bolívia–Peru hármast érintő probléma azonban ezeken az országokon belül sem egyenletesen jelentkezik. A hegység és a partvonal közötti részen a vízhiány nagyobb, míg az Andok keleti oldalán alapvetően nem a vízhiány, hanem a vízkészletek alacsony hatékonyságú kezelése jelenti a fő problémát.

Ahogy a lentebbi térképen is látható, a szűkebb régióban a népesség ugyancsak követi a hegylánc vonalát, vagyis míg az Andok keleti és nyugati oldalán, illetve mindenekelőtt a nyugati oldal és a Csendes-óceán közötti részen magasabb a népsűrűség, a vizsgált országok többi területén alacsonyabb. A nagy népsűrűségű területek tehát jelentős mértékben egybeesnek a vízhiánytól jobban fenyegetett területekkel.

Visszatérve a hegylánc két oldala közötti csapadékkülönbségre, ez elsősorban az ún. repülő folyók jelenségére vezethető vissza: Az Atlanti-óceán felől érkező uralkodó széljárás az egyenlítő táján az óceánból elpárolgott vizet felhők formájában az Amazonas esőerdői fölé viszi, ahol azok kiadják a tartalmukat, de a nagymértékben párologtató erdőkből újra telítődnek is nedvességgel. Ezt követően a légtömeg tovább folytatja útját az Andok felé, ahol nyugatról beleütközve a hegységbe, majd ezáltal magasabbra emelkedve megint kiadja a benne felgyülemlett nedvesség egy részét. Innen déli irányba haladva végül Brazília déli részén megszabadul az általa hordozott maradék nedvességtől is. Így tehát az Andok keleti feléhez megfelelő mennyiségű csapadék jut (még az Andok középső részén lehulló csapadék több mint 80%-a is az Amazonas irányából érkezik), míg a hegység nyugati részén esőárnyék képződik. Erre a területre pedig a térségben egyéb okokra visszavezethetően uralkodó alacsony légnyomás miatt a Csendes-óceán felől sem érkezik nedves légtömeg.

A térség csapadékrendje alapvetően két nagy – egy novembertől áprilisig tartó esős, illetve egy májustól októberig tartó száraz – időszakra osztható fel. A száraz, vízhiányos időszakok alatt a korábban lehulló csapadékból az Andok hegycsúcsain kialakult gleccsereknek, illetve az ezekből elfolyó víznek jelentős szerepe van a folyók táplálásában, ezáltal pedig a helyi vízellátásban, a mezőgazdaságban és az energiatermelésben. A trópusi övezet gleccsereinek 99%-a ugyanis ebben a régióban összpontosul: 71%-uk Peruban, 20%-uk pedig Bolíviában található, míg a maradék részükön mindenekelőtt Ecuador, Kolumbia és Venezuela osztozik. Egy 2015-ös kutatás szerint például La Paz vízellátásához a gleccserek éves szinten átlagosan 15%-kal járulnak hozzá; ez a mennyiség a száraz évszakban pedig akár a 24%-ot is elérheti. De a gleccserek más nagyobb városok, például Quito vízellátásában is komoly szereppel bírnak. Hasonlóképpen az energiatermelés területén megemlíthető Peru példája, ahol a vízenergia részesedése az áram előállításában 40% fölötti, és az ország alapvetően erre a termelési módra épülő energiafejlesztésében tekintélyes szerep jut a gleccsereknek is. Példának okáért a jelentős mennyiségű, 263 MW-nyi áramot előállító Cañón del Pato-i vízerőmű esetében becslések szerint a termelés 15%-a a gleccserekből érkező vízzel hozható összefüggésbe – a gleccserekből elfolyó víznek egyébként komoly szerepe van az ország legnagyobb, a Mantaro folyó mentén található vízerőművének működtetésében is.

Az ivóvízellátásban, illetve az áramtermelésben játszott szerepén túl a gleccserekből érkező víznek fontos része van a helyi – részben az évszázadok óta a hegyekben folytatott, részben az utóbbi évtizedekben kiépített és iparosított – mezőgazdasági termelésben is. A gleccserek tehát nélkülözhetetlenek úgy az ezek lábánál élő helyi, indián lakosság, illetve a mezőgazdaság, mint a városlakók, valamint az ipar és a bányászat életében. Ahogy azonban a korábbi térképeken is megfigyelhető volt, a részben a gleccserek vizére támaszkodó, az Andoktól nyugatra húzódó régió alapvetően vízhiány által fenyegetett területnek tekinthető. Ennek legfőbb oka pedig a trópusok átlaghőmérsékletének emelkedésében keresendő. A hőmérsékletemelkedés nyomán ugyanis az Andok gleccserei egyre jelentősebb mértékben húzódnak vissza: 1970 óta már területük közel felét elvesztették, és a folyamat mind gyorsabbá kezd válni. Az elveszett mennyiség pedig a jelen körülmények között természetes módon nem pótlódik vissza.

Előrejelzések szerint a gleccserek a század második felére teljesen eltűnhetnek a hegységből. Ahogy az a fentiekből is sejthető, felszívódásuk nem fog következmények nélkül maradni. Ezek a következmények viszont érdekes módon rövid távon nem tekinthetőek csupán negatívnak. A Peruban az 1980-as évektől kezdve kiépített jelentős, exportorientált mezőgazdaság expanziójának például kifejezetten jót tett az elmúlt évtizedek gleccserek olvadása nyomán előálló vízbősége.

A pozitív hatásokat viszont ellensúlyozni fogják, majd végleg le is váltják a nyomukban érkező negatív hatások. Érdekes módon eleinte maga a vízhiány nem feltétlenül jelent majd akkora problémát, mivel a hőmérséklet-emelkedés miatt gyorsuló olvadás valószínűleg sok esetben képes lesz kiegyenlíteni azt, hogy a víz egy évről-évre csökkenő kiterjedésű jégtakaróból származik. Kezdetben, amikor a fokozódó olvadás miatt még az átlagosnál nagyobb mennyiségű víz szabadul fel a gleccserekből, megnőhet az összegyűlő vízből kialakuló gleccsertavak mérete, illetve átalakulhat a talaj szerkezete. Ez pedig áradásokhoz, jég-, kő- és talajcsuszamlásokhoz vezethet, veszélyeztetve ezzel a tavak melletti településeket, valamint a környéken kiépült infrastruktúrát. Hosszabb távon viszont ennél is komolyabb gondot okozhatnak azok a problémák, amelyek a térség fentebb már bemutatott, a gleccserekből érkező víztől való függéséből adódnak: a vízhiány érintheti az energiatermelést, az áruszállítást, a turizmust, a nagy volumenű mezőgazdaságot és a hagyományos családi gazdaságok megélhetését, illetve az ivóvízellátást is.

Kérdés, hogy a fenti folyamatok nyomában vajon milyen társadalmi hatások járnak majd. A vízhiány egyik lehetséges következménye az lehet, hogy az érintett lakosság, látván megélhetése alapjainak felszámolódását, elvándorol ezekről a területekről. Jóllehet a gleccserek eltűnésének ilyen jellegű hatásait vizsgáló átfogó elemzések az Andok-menti országokban még csak kis számban készültek mostanáig, az eddigi kutatások szerint ez a fajta mozgás egyelőre nem különösebben erős. Ez azonban nem zárja ki, hogy a jövőben a gleccserek olvadása – akár más hatásokkal együttesen – tömeges helyváltoztatási szándékot válthat ki, esetleg néhány jelenlegi migrációs mintázatra ráépülve felerősítheti azokat. Sok vidéki lakos keresetkiegészítés céljából ugyanis már most is vállal átmeneti munkát a nagyobb városokban, plusz lábat teremtve ezzel saját maga, illetve családja megélhetése számára. A jövőben a mezőgazdasági lehetőségek mérséklődésével ez a láb tovább erősödhet. Nem szabad viszont figyelmen kívül hagyni, hogy az elvándorlás csupán egy a számos más adaptációs lehetőség közül, így elképzelhető, hogy a jövőben más alkalmazkodási mechanizmusok is hatékonynak bizonyulnak majd.

Azt is figyelembe kell venni, hogy az elvándorlás jelenleg a nagyobb városok irányába történik, amelyek viszont energia-, élelmiszer- és ivóvízbiztonságukat tekintve szintén nincsenek biztonságban. A nagyobb városok egy része népességnövekedésének üteme miatt a jelenlegi vízellátás szinten maradása mellett sem tudná biztosítani a vizet a jövőbeli lakossága számára – ha pedig az ide irányuló elvándorlás a gleccserek olvadásának köszönhetően tovább fokozódik, illetve ehhez a fenti kockázati tényezők is hozzáadódnak, akkor az ma még nem pontosan megjósolható következményekkel járhat. Azonban az sincs kizárva, hogy a városok sikeresen tudnak majd adaptálódni az új körülményekhez. La Pazban, illetve El Altóban például jelenleg a vezetékes víz kb. 40%-a folyik el a rendszer hibái, valamint a vezetékek illegális megcsapolása miatt, tehát van még olyan tartalék, amely lehetőséget nyújt az ellátás optimalizálására. Ha viszont a korszerűsítés nem vagy nem kielégítő módon történik meg, az emberek pedig tovább áramolnak a városok felé, az könnyen a városi konfliktusok felerősödéséhez vezethet. Adott esetben ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a jövőben a túlnépesedett, elégtelen infrastruktúrától és társadalmi konfliktusoktól szenvedő városok kevésbé csábító migrációs célponttá válnak az elvándorlók számára.

A vizet elosztó infrastruktúra korszerűsítésével tehát bizonyos fokig lehetne adaptálódni az új körülmények jelentette adottságokhoz, ahogy a mezőgazdaságban is át lehetne térni a modernebb, pl. csepegtetős megoldásokra, amelyekkel szintén lehetne optimalizálni a vízfogyasztáson. Gleccserek hiányában pedig az Andokba leeső vízmennyiséget meg lehet próbálni nagyobb tározókban elraktározni, illetve fokozatosan az energiatermelésben is ki lehet váltani a vízenergia szerepét. Ezek az alkalmazkodási stratégiák azonban mind meglehetősen tőkeigényesek, így gyors és hatékony bevezetésük az egyébként nem túl tőkeerős latin-amerikai országokban bizonytalan, illetve külső befektetők bevonását teszi szükségessé.

Ám az is problémát jelenthet, hogy az alkalmazkodási technikák egy része valószínűleg csak újabb problémákat vetne fel. Így például ha a vízerőműveket hőerőművekkel váltják ki, az csak tovább rontja a környezet állapotát. Peruban már arra is van példa, hogy az Andok csapadékosabb keleti részéről a száraz, de nagyobb népsűrűségű nyugati területekre vezetik át a vizet. Az ilyen, a folyók elterelésével, illetve a hegység keresztülfúrásával járó megoldások vonzereje a jövőben tovább nőhet, ám itt is felmerül a kérdés, hogy ez nem okoz-e további, visszafordíthatatlan környezeti károkat a hegység ökoszisztémájában. Szinte garantálható, hogy az ilyen fejlesztések újabb feszültségeket generálnának a hegyvidéki és a városi lakosság, a nagy cégek és a kis és közepes magángazdaságok érdekei, illetve a mezőgazdaság és az ipar szereplői között.

A fokozatos változáson keresztülmenő vízellátás szerteágazó hatásait nehéz pontosan felmérni, ennek ellenére a társadalmi feszültségek éleződése szinte biztosra vehető, főleg hogy a vízzel kapcsolatos konfliktusoktól már eddig sem volt mentes a térség – elég csak az 1999–2000-es cochabambai vízháborúra gondolni. Ez ugyanis a vízszolgáltatás privatizálása nyomán elszabadult vízárak hatására tört ki Bolíviában. Ha ezeknek a konfliktusoknak a mélyére ásunk, a közvetlen kiváltó okon, a vízhez való hozzájutáson túl gyökerüknél ott találjuk a korábbi évszázadokban kialakult egyenlőtlenségeket, a vagyoni különbségeket, illetve egyes esetekben az előnytelen birtokszerkezetet, valamint a kis- és közepes birtokosok érdekeinek a latifundiumok és az ipar, valamint a bányászat érdekeinek történő alárendelését is. Mivel a társadalmi szerkezet gyors megváltoztatására nem sok esély mutatkozik, mind a vízhiány krónikussá válása, mind az ennek feloldására tett kísérletek – például a magáncégek bevonása, a kreatív, az országok egyenlőtlen vízelosztásának mesterséges eszközökkel történő kiegyenlítése és az ezzel okozott újabb környezeti károk – várhatóan csak tovább élezik a konfliktusokat. Ez pedig a helyi politikai kultúrától egyébként sem idegen populista irányzatok esetleges megerősödésével akár nehezen belátható eseményeket is az útjukra indíthat.

Nyitókép forrása: Flickr