Elhozza-e eldorádót a lítium-háromszögben a ,,jövő benzine?"

A lítium nemcsak az egyre inkább a mindennapjaink részévé váló hordozható eszközök működtetéséhez nélkülözhetetlen, de úgy tűnik, a következő évtizedek autóiparában is jelentős szereppel fog bírni. Ez különös fontosságot kölcsönöz három jelentős készletekkel bíró latin-amerikai országnak: Argentínának, Bolíviának és Chilének. A jövő nagy kérdése azonban az, hogy vajon ezek az államok tudnak-e majd élni a nyersanyagban rejlő lehetőségekkel.

A 19. század elején felfedezett lítium a 20. század közepétől kezdett egyre fontosabbá válni a modern ipari termelésben. Bár az energiatárolás területén benne rejlő potenciált már az 1970-es években felfedezték, igazi jelentőségre csak az 1990-es években kezdett szert tenni, miután a Sony kereskedelmi forgalomba hozta első lítiumion-akkumulátorát. Ettől kezdve ugyanis a más akkumulátortípusoknál kisebb és több energia tárolására képes lítiumalapú megoldások hamar meghódították a hordozható elektronikus eszközök piacát. Jelentőségük ebben a szektorban a várakozások szerint a jövőben is töretlen marad, mivel az okostelefonok és egyéb hordozható eszközök piaca úgy tűnik, egyelőre még nem merítette ki a benne levő bővülési potenciált.

Az azonban, hogy 2015 és 2016 között a lítium szerződéses ára 50%-kal, azonnali piaci ára pedig 300%-kal emelkedett, elsősorban nem ennek, hanem az elektromos autók világméretű felfutásának köszönhető. Ezt jól illusztrálja, hogy miközben az Egyesült Államokban a Tesla egy évi félmillió autó akkumulátorral való ellátására képes gyár felépítésén dolgozik, Kína bejelentette, hogy 2030-ra biztosítani kívánja vezető pozícióját az elektromos járművek piacán. A kibontakozó új iparág lítiumszükségletét jól szemlélteti, hogy számítások szerint a világ egyik legtöbbet értékesített elektromos autójában, a Tesla Model S-ben használt akkumulátorhoz 63 kg lítiumra van szükség. Ez egy átlagos mobiltelefonban felhasznált lítium mennyiségének 10 000-szerese.

Ennek a megnövekedett piaci igénynek a kiszolgálása miatt az utóbbi időben egyre fokozottabb figyelem irányul arra, hogy milyen lelőhelyekből fog származni a fellengzősen csak az „új benzinként” aposztrofált nyersanyag. Jelenleg a termelést alapvetően négy ország uralja: Ausztrália, Chile, Argentína és Kína. Ha azonban nem a termelést, hanem a világon fellelhető készleteket vesszük alapul, akkor látható, hogy a Föld lítiumlelőhelyeinek több mint ötven, de akár nyolcvanöt százaléka is a Chile, Argentína és Bolívia területeit felölelő „lítium-háromszögben” összpontosul. A bolíviai Uyuni, a chilei Atacama és az argentínai Hombre Muerto sómezői alkotta terület jelentőségét mutatja, hogy a sajtó már most is gyakran a „lítium Szaúd-Arábiájaként” hivatkozik rá, és egyes elemzők szerint a térség hamarosan olyan szerepet fog majd betölteni a jövő „üzemanyagának” termelésében és árképzésében, mint most az arab ország az olajéban. A három ország azonban korántsem egységes a nyersanyaggal kapcsolatos jövőbeli politikáját illetően.

A lítium kitermelése a három ország közül a térség leginkább piac- és befektetésbarát országában, Chilében tekint vissza a legnagyobb múltra, ami az ország magas kitermelési adataiban is visszatükröződik. A kedvező üzleti klíma mellett egyébként az Atacama-sivatag klímája is tökéletes a költséghatékony kitermeléshez. A száraz területen ugyanis igen olcsó hatalmas medencékben lepárolni a fémet (más országokkal ellentétben a lítium-háromszögben nem bányászni, hanem párolni kell a lítiumot), és a terület csapadékmentességének köszönhetően attól sem kell félni, hogy az előállítást követően túl sok nedvesség érné az egyébként igen reaktív alkálifémet.

Ennek és jelentős készleteinek ellenére az ország kitermelése, tekintetbe véve a nyersanyag iránti növekvő globális keresletet is, kezd elmaradni versenytársak által produkált számoktól. Ennek egyik oka, hogy az itteni kitermelés két fő szereplőjének, az Augusto Pinochet katonai diktatúrája alatt az 1980-as években privatizált Sociedad Química y Minerának (SQM – Kémiai és Bányászati Társaság), illetve az észak-amerikai Albemarle Corporationnek megköti a kezét az az 1979-es törvény, mely szerint a lítium stratégiai nyersanyag, és ezért nem adható ki rá koncesszió, a kitermelésével foglalkozó vállalatok pedig a szabott kvótánál nem hozhatnak többet a felszínre belőle.

Az SQM pedig egyelőre hiába lobbizna a könnyítésért, mivel tulajdonosa, Julio Ponce Lerou neve Pinochethez kötődő rokoni kapcsolatai és illegális részvénykereskedési ügyei miatt nem cseng jól a mai politikusok fülében. Ráadásul az sem növeli a vállalat iránti bizalmat, hogy, amint tavaly kiderült, az SQM a politikai elit nagy részének juttatott illegálisan pénzeket. A kormányzat meg is fenyegette a társaságot, hogy visszavonja tőle a lítium-kitermelési jogokat, miközben ezzel párhuzamosan megnövelte az Albemarle kitermelési kvótáját. A kormányzati lépést az SQM nem sokkal később meg is támadta, és ellenlépésként bejelentette, a vetélytárs Argentínában is beszáll a lítiumkitermelésbe.

Egy biztos, a vállalat körüli iszapbirkózás nem tesz jót Chile lítiumkitermelésben való globális részesedésének, miközben sokan azt is megkérdőjelezik, hogy megfelelő-e az ország nyersanyaghoz kapcsolódó stratégiája, és nem lenne-e jobb, ha a fém azonnali exportálása helyett valamiféle nemzeti ipart próbálnának rá alapozni.

Ezzel szemben az Argentínába történő befektetéstől Kirchner elnök asszony voluntarista politikája miatt vonakodó befektetők a 2016-tól hatalmon lévő Mauricio Macri piacbarát hozzáállásának köszönhetően most kezdenek csak igazán aktívan bekapcsolódni a lítium kitermelésébe. A jóslatok szerint 2020-ra már a chileihez közel hasonló adottságokkal, de jobb minőségű lítiummal rendelkező ország adhatja a világ kitermelésének felét. Azonban a bányászati szabályozásokat éppen fellazító országban is egyre erősebbek azok a hangok, melyek szerint nem szabadna, hogy az egyre fontosabbá váló nyersanyag kitermelésének egészét a külföldi tőke uralja, és elő kellene segíteni, hogy helyi vállalkozások is be tudjanak kapcsolódni a lítium felkutatásába, kitermelésébe és feldolgozásába. Jelenleg ugyanis a tartományi szinten kezelt kitermelésért cserébe mindössze 3% jövedéket kell fizetniük a kitermelőknek, a helyi közösségeket, azok lakhelyét és vízbázisát pedig nem védi semmi tevékenységük következményeitől.

A két „nagy” játékos mellett a háromszög harmadik csúcsán ott van még a szakértők szerint a világ készleteinek 50-70%-ával rendelkező Bolívia is. A nagy készletek ellenére azonban az ország adottságai rosszabbak, mint a szomszédaié, mivel a lelőhelyek körül nincs megfelelő infrastruktúra, az országnak nincsen tengeri kijárata, és az itteni lítium kitermelése sem annyira egyszerű, mint a másik két régiós államban. A nem túl tőkegazdag országban ezért a nagy volumenű kitermelés beindításához jelentős külföldi tőkebefektetésekre lenne szükség. Ennek bevonása azonban lassan halad előre, mivel a politikájában a bennszülött lakók jogaiért való kiállást hangsúlyozó elnök, Evo Morales stratégiai nyersanyagnak tekinti a lítiumot, és szeretné, ha a feldolgozásával kapcsolatos beruházások is a befektetések biztonságát egyébként gyakran figyelmen kívül hagyó országban valósulnának meg. Ennek oka, hogy az ország tervezett iparosításában fontos szerepet szán a ritkaföldfémnek, és ezért jelentős állami erőforrásokat is bevonna a helyi lítiumipar fejlesztésébe.

A három ország tehát meglehetősen különböző módokon közelíti meg a problémát, ám különböző szinteken gyakran feltűnik az a szándék, amely szeretné elkerülni, hogy a lítiumbányászat megint csak egy legyen azon korábbi monokultúrák sorában, melyekből a nagyvállalatok ugyan profitálnak, de a helyiek számára nem hozzák el a gazdasági előrelépés lehetőségét. Ennek elkerüléséhez viszont fontos lenne az is, hogy a három ország össze tudja hangolni lítiummal kapcsolatos politikáját, és a külső befektetők ne tudják kihasználni őket egymás ellen. Amíg ez nem történik meg, addig a „lítium Szaud-Arábiája” elnevezés is csak üres szóvirág marad.