Az, hogy ez mennyiben volt szándékos, illetve tudatlanságból fakadó tett, vita tárgyát képezi, és képezheti is, hiszen a világ egyelőre sötétben tapogatózik mind Trump személyiségét, mind valódi céljait és elnöki karakterét, mind pedig képességeit illetően. A megválasztott elnök, mint ahogy ezt ő maga is igyekszik lépten-nyomon hangsúlyozni, nem a politika világából érkezett, ami az akár üdvösként is értékelhető friss látásmód mellett együtt jár a már sokkal kevésbé előnyös tapasztalatlansággal is. Ez persze önmagában még mindig nem ér fel egy katasztrófával, hiszen az elnök nem egyedül alakítja az Egyesült Államok külpolitikáját, valamint körbeveheti magát hozzáértőkkel, tanácsadókkal, szakértőkkel. A probléma sokkal inkább abban a kiszámíthatatlanságban van, amit a tajvani kérdés kapcsán is láthattunk: minden fent felsorolt racionalizáló tényező könnyen jelentőségét veszítheti, például egy-egy hirtelen felindulásból megosztott Twitter-bejegyzés kapcsán, márpedig az elnöki kommunikációnak ez a szokatlan formája kampánya kezdete óta Trump kedvelt eszköze, amin láthatóan megválasztása sem változtatott.
Ami magát a szóban forgó BT-határozatot és a kínai vétó összefüggéseit illeti, a szavazás kimenetele önmagában nem számít rendhagyónak. Kína Szíria kérdésében a 2011-ben kezdődött konfliktus során már négy esetben vétózott, Oroszországgal együtt. Ami mégis okot adott a gyanakvásra, az az a körülmény, hogy a legutóbbi, októberi szavazáson, ami francia és spanyol kezdeményezésre az aleppói harcok beszüntetése mellett szólt, a nemmel szavazó Oroszországgal és Venezuelával ellentétben Kína tartózkodott a szavazástól. Ennek megfelelően, illetve a Kína és Oroszország közötti aktuális politikai klímát is figyelembe véve, sokan úgy gondolták, Kína ezen a hétnapos aleppói tűzszünetet sürgető voksoláson is távol fog maradni. A szavazást ehhez képest szokatlanul éles hangvételű megnyilatkozások kísérték. Ezek összhangban voltak a kínai külügyi szóvivő azon ígéretével, mely szerint, ha az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyja alapvető diplomáciai igényeiket, hasonló reakciókra számíthat.
Ha megkockáztatjuk az összefüggést a telefonhívás és a BT-szavazás között, vagy egyszerűen nem zárjuk ki annak lehetőségét, hogy ez állt a döntés hátterében, láthatjuk, hogy milyen messzire elérhetnek az elnök hasonló tetteinek következményei. A jelen példa csupán a multilaterális diplomácia egyetlen szegmensében esetlegesen leképeződő hatásokat szemlélteti. Ez a terep az önmagukban is komoly kihívást jelentő és hozzáértést feltételező bilaterális kapcsolatoknál is érzékenyebb, hiszen egyszerre kell több szereplő preferenciáit, érzékeny pontjait, céljait és motivációit észben tartani. A feladat ahhoz mindenképpen túl komplex és szofisztikált, hogy hasonló huszárvágásokkal célszerű volna egyszerűsíteni. Azt, hogy a tajvanihoz hasonló esetek mintává válnak-e a későbbiekben, még korai lenne megmondani. Azonban mind az Egyesült Államok partnereinek (szövetségeseknek és riválisoknak egyaránt), mind az elemzőknek és a közvéleménynek érdemes lesz felkészülni az elképzelhető változatos forgatókönyvekre.
