Az M-Pesát többségében egyértelműen pénzátutalásra használják és csupán elenyésző mértékben tölti be az értékmegőrző szerepet. Ugyanakkor a pénzátutalások terén sem szorítja ki a készpénzt, amit az alacsonynak mondható forgási sebessége mutat. Egy M-Pesa számlán vezetett pénzegységet átlagosan hetente egyszer küldenek tovább másik számlára, aminek jelentősen magasabb értéknek kellene lennie ahhoz, hogy átvehesse a készpénz szerepét. Hasonlóan összegez Jack és Suri is, akik szerint az M‐Pesát nem arra alakították ki, hogy minden fizetési helyzetben alkalmazható legyen. Lényegében ez is azt jelenti, hogy a készpénzt és az M-Pesát alapvetően meg kell egymástól különböztetni és így nem számíthatunk arra, hogy az egyik kiszorítja a másikat a piacról.
A tranzakciós és értékmegőrző pénzfunkciók hibridjeként az M-Pesa szerepe nem összevethető a készpénzével a Gresham-Kopernikusz törvény megközelítésében, mivel nem pontosan ugyanazt a piaci igényt elégítik ki. A klasszikus elmélet következtetése szerint, ha két pénznem működik egy gazdaságban, akkor a szereplők mindig az alacsonyabb értékűtől kívánnak előbb megszabadulni, ami ennélfogva kiszorítja a tranzakciók terén a használatból a nála értékesebb pénzt. Innen válik érthetővé, hogy az M-Pesa valójában a bankrendszer kiegészítőjeként működik. Amennyiben az e-float mégis felvenné a pénz szerepét, az jelentősen megnövelné a pénzkínálatot és ezzel inflációs hatást generálna. Ez a fenyegetés állandó szabályozói felülvizsgálatot igényel. Érthető, hogy a szolgáltató az M-Pesa bevezetése óta miért igyekszik folyamatosan bizonyítani a Kenyai Központi Bank felé, hogy nem bankként működik.
A szimbiózis erejét mutatja az is, hogy az alkalmazás használata ösztönzést jelent a bankszámla nyitására is. Az M-PESA sikerének kulcsa, hogy egy olyan piaci résre specializálódik, ahol használata előnyösebb a készpénzénél, ám ez a pénzpiac más területein nem érvényesül.
