Az európai védelmi kezdeményezésekről

Az európai védelmi kiadások csökkenő trendje az ukrajnai válság hatására megfordulni látszik, a 2000-es évek expedíciós hadviselése és az amerikaiak elhúzódó afganisztáni és iraki szerepvállalása után úgy tűnik, hogy Európa is visszakerül a nemzetközi közösség fő biztonságpolitikai prioritásai közé. A hidegháború után látszólag egyszerű volt a békeosztalék felélése, de mára ismét azzal szembesültek az európai államok, hogy a kontinens biztonságát és a békét nem lehetséges adottságként kezelni, hanem tenni is kell érte. A korábbi kezdeményezésekhez képest komolyabban vehetők az olyan európai uniós projektek, mint a PESCO, mivel a tervekből világosan kitűnik, hogy a tagállamok hajlandók jelentős költségvetési tételekkel támogatni a védelmi ipari vállalásokat és projekteket.

A hidegháború vége óta az európai honvédelmi kiadások folyamatosan csökkentek. A biztonsági környezet megváltozása és a jó transzatlanti partnerségi viszony fenntartásának igénye miatt azonban nem lehet tovább tartósan ebbe az irányba haladni. A szemléletváltozás fő oka tehát a geostratégiai környezet átalakulása, és nagy tévedés lenne, ha pusztán Donald Trump euroatlanti szolidaritásra vonatkozó elvárásait vennénk kiindulópontnak. Trump csak markánsabban fejezte ki magát a már korábban is létező amerikai elvárásokkal kapcsolatban, a területeken kívüli műveletekben pedig eddig is csak korlátozottan vettek részt az európai államok. Az orosz expanzív törekvések és a területen kívüli katonai missziók terhe sem ad kizárólagos magyarázatot önmagában arra, hogy miért akarnak Európában többet költeni a védelemre - a háttérben jóval összetettebb védelmi ipari kérdések állnak.

Az európai államok korlátozott szerepvállalását illetően az egyedüli kivétel talán Nagy-Britannia, amelynek globális erőkivetítési ambícióit jól mutatja a 65 000 tonnás HMS Queen Elizabeth repülőgép-hordozó vízre bocsátása 2017-ben. Más kérdés viszont, hogy a brexit után hol, és mely államokkal együttműködve használják majd a haderőfejlesztésből fakadó korszerű képességeket. Az eredeti koncepció, miszerint a francia Charles De Gaulle-osztályú és a brit Queen Elizabeth-osztályú repülőgép-hordozók azonos fel- és leszállópályával rendelkezzenek, és képesek legyen fogadni az amerikai F–35-ös vadászgépeket, végül nem valósult meg, annak ellenére sem, hogy az adott hadszíntéren egymást váltani képes komponensekre épülő európai (mindegy, hogy uniós tagállam vagy európai NATO-tag) flotta ötlete kifizetődő lett volna. Az amerikaiak tehermentesítésének képessége növelheti Washington szemében a „különleges kapcsolat” jelentőségét, az Európai Unió kapcsán pedig növeli a britek alkupozícióját a brexit-tárgyalások során. Erre konkrétan utalt is a kilépési folyamatra vonatkozó EUSZ 50. cikkét aktiváló levelében Theresa May, aki úgy fogalmazott, hogy ha nem sikerül egy jó megállapodást kötni, akkor ez gyengíteni fogja a terrorizmus elleni harcban való együttműködést.  A brexit kapcsán tehát joggal merültek fel félelmek azzal kapcsolatban, hogy mi lesz, ha a legütőképesebb hadsereggel rendelkező európai ország nem ajánlja fel katonai képességeit az Európai Unió számára.

Az európai védelem meggyengülésével kapcsolatos aggodalmakat ellensúlyozandó, Federica Mogherini kül- és biztonságpolitikai főképviselő kifejezetten utalt rá, hogy a közös európai haderő gondolatától mindig vonakodó britek inkább hátráltatták az uniós közös képességek fejlesztését, így távozásukkal megnyílik az út a valódi integrációra. Ez az állítás implicit azt feltételezi, hogy egy közös uniós „hadsereg” erősebb lesz, mint a tagállamok felajánlásaiból összeálló koalíció. Ezt a feltétezést azért fenntartásokkal kell kezelni, mert rövid távon egyértelműen problémákat okoz, ha nem állnak majd rendelkezésre a brit erőforrások.

A nemrégiben beindított Állandó Strukturált Együttműködés (PESCO) kapcsán két táborra szakadt az Unió, Hollandia vezetésével 13 tagállam egy inkluzív megközelítést támogat, míg Franciaország inkább látná szívesen, ha a négy nagy európai ország (Franciaország, Németország, Spanyolország és Olaszország) működne együtt szorosan a haderőfejlesztés területén. Egyelőre az inkluzív megközelítés előtt nincs semmi akadály, sok tagállam döntött úgy, hogy részt vesz PESCO-projektekben, arról azonban heves vita alakult ki, hogy nem EU-tagállamok beléphetnek-e ilyenekbe. Konkrétan Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok kapcsán éleződött ki a helyzet, amelynek oka, hogy a védelmi képességek növelése nemcsak a megváltozott stratégiai környezet (és az ezekhez kapcsolódó reagálási képességek) miatt fontos, hanem jelentős gazdaságélénkítő hatása is van. A nagy európai cégcsoportok, amelyek részben francia, részben pedig német érdekeltségbe tartoznak, nem szívesen versenyeznének PESCO-forrásokért brit cégekkel, főleg a brexit után.

Az európai védelmi projektek fejlesztése kapcsán egyelőre annyit látni, hogy a közös vállalások helyzetéről a nemzeti végrehajtási tervek keretében rendszeresen beszámolnak a tagállamok a védelemi miniszteri EiT üléseken. A most beinduló 17 közös projektből Magyarország háromban vesz részt, amelyek a katonai mobilitás, a logisztika és a kiberbiztonság területét érintik, illetve három további projektben pedig megfigyelő státuszt tölt be. A CARD (Coordinated Annual Review on Defence) rendszer keretében kétévente bemutatják a megvalósításra vonatkozó nemzeti terveket. Az európai védelmi cselekvési tervek kapcsán érdekes lesz, hogy az EU többéves pénzügyi keretéről szóló tárgyalások során jóváhagyják-e azokat a keretszámokat, amik szerint évi 500 millió eurót kellene fordítani kutatás-fejlesztésre és 1 + 4 milliárd eurót képességfejlesztésre. Ebből egymilliárd eurót egy közös európai beruházási ügynökség forrásai tennének ki, míg a többi négymilliárd tagállami hozzájárulásból tevődne össze, nem az uniós költségvetésből. Ebből az összegből a tagállamok olyan formában hívhatnak majd le támogatásokat, ha legalább 4 tagállam hadiipari vállalatai által alkotott konzorciumként pályáznak. Nyilvánvalóan ez a nagy hadiipari cégekkel rendelkező nemzetek számára előnyös konstrukció.

Az uniós védelempolitika kapcsán viszont még a stratégiai célok sem teljesen világosak. Az EU Globális Stratégiája 2016-ban megfogalmazott ugyan célokat, de a brit referendum előtt indított szövegezés figyelmen kívül hagyja a brexitet és szembetűnő, hogy Oroszország sem jelenik meg kihívóként. Ez a korábbi puhahatalmi koncepciót tükrözi, miszerint az Unió nem elsősorban katonai képességek révén akarja elérni stratégiai céljait. Viszont, ahogyan az Európai Bizottság vezetője, Jean-Claude Juncker is utalt rá többször, nincs puhahatalmi képesség valós katonai potenciál nélkül, ezért el kell mozdulni ettől a korábbi iránytól. Erre most van némi kilátás, mivel az elmúlt 6 évben az európai NATO-tagállamok 10 százalékkal emelték a védelmi kiadásaikat (47 milliárd dollárra) és a növekedés tovább folytatódik. Ami ennél is fontosabb, hogy a kutatás és fejlesztéshez kötődő ágazatok teszik ki a honvédelmi költségek 19,7 százalékát, lényegében teljesítve a NATO által előírt 20%-os kötelezettséget.

A brexit után Németország honvédelmi kiadásainak a GDP 2 százalékára növelése lehet az egyik legjelentősebb tényező, mivel ez egy nagyjából 35 milliárd eurós növekmény jelent önmagában. Ursula van der Leyen a 2017-es müncheni biztonságpolitikai konferencián utalt egy 130 milliárd euró értékű védelempolitikai beruházási csomag kidolgozására, de politikai támogatottság nélkül (főleg az SPD ellenkezése miatt) ezek a számok nem igazán vehetők komolyan. Jelenleg Németország honvédelmi kiadásai alig haladják meg az éves GDP 1 százalékát és 2024-re tettek ígéretet, hogy elérik a 2 százalékot.