A varsói csúcstalálkozó szimbolikus jelentőséggel bírt az Észak-atlanti Szövetség életében 2016 nyarán. Az Észak-atlanti Tanács ezt megelőző állam-és kormányfői szintű ülését Newportban, Walesben tartották a tagállamok, ahol végül a NATO történetének egyik leghosszabb kommünikéjét fogadták el, ami alapvetően határozta meg a szövetséges jövőbeni fejlődésnek útját. A walesi csúcs előtt kevesen gondolták, hogy az afganisztáni háború végével a NATO-nak nagy horderejű feladatai lennének. Az sem volt szükségszerű, hogy az amerikaiak által elindított háborúban a NATO, mint katonai szövetség, szerepet vállal, de végül sikeresen ellátta a rábízott feladatokat. Ugyan a politikai rendezés még várat magára, de a Szövetség mandátuma nem is arra irányult, hogy politikai kérdéseket rendezzen.
A válságkezelési műveletek korszakának végével sokan megkérdőjelezték a Szövetség létjogosultságát. Különböző forgatókönyvek láttak napvilágot, melyek szerint az amerikai elköteleződéstől, az európai képességektől és a biztonságpolitikai környezettől függően három fő lehetőség áll a Szövetség előtt: működhet úgy, mint egy erős eszköztár, mint egy korlátozott képességekkel bíró csoport, vagy mint egy kiüresedett öregfiúk klubja. A biztonságpolitikai környezet változása, így az Ukrajnával szembeni orosz agresszió választ adott arra a kérdésre, hogy van-e szükség egy atlanti védelmi szövetségre, így cinikusan mondhatnánk, hogy Moszkva szívességet tett az atlantistáknak. 2014 óta megnőtt az igény arra, hogy a NATO újból egy erős és hiteles katonai szövetséggé váljon, ezért a tagállamok elköteleződtek amellett, hogy növelik védelmi kiadásaikat és hozzájárulnak a szövetség keleti szárnyának katonai védelméhez.
A varsói csúcson megerősítették a Walesben elfogadottakat, így az „előretolt rotációs jelenlét” keretei között négy zászlóaljharccsoportot helyeztek el Lengyelország és a balti tagállamok területére, ami 4000 katona elhelyezését jelenti. Az „állandó rotációs jelenlét” koncepció nem szegte meg az 1997-es NATO–orosz megállapodást arról, hogy a Szövetség nem telepít állandó katonai támaszpontokat az új tagállamok területére. A műveleti hadviselés területét a kormányfők kiterjesztették a kibertérre is. A NATO keleti szárnyának megerősítése kapcsán ígéretet tettek a parancsnoki rendszer fejlesztésére is, így katonai vezetési pontokat (NFIU) hoztak létre, azaz egy olyan parancsnoki struktúrát, amely felkészült arra az eshetőségre, ha NATO katonai erőket kell bevetni a megtámadott ország védelme érdekében. A váratlan és meglepetésszerű katonai fenyegetések kezelésére Walesben létrehoztak egy nagyon magas készenlétű (2-7 nap) összhaderőnemi műveleti erőt (Very High Readiness Joint Task Force – VJTF), majd a biztonsági környezetre tekintettel 15 ezer főre emelték ennek a létszámát.
A VJTF működését biztosító hét keretnemzet számára pedig rotációs tervet dolgoztak ki 2022-ig. A NATO Reagáló Erőinek (NATO Response Force – NRF) létszámnövelésére is ígéretet tettek. A varsói csúcs idejére a NATO rakétavédelmi rendszerének (NATO BMD) parancsnoksága elérte az előzetes készenléti állapotot. Az ún. déli kihívás kezelésére is történtek felajánlások a tagállamok részéről, így az Európai Unió Égei-tengeren folytatott műveleteiben a NATO is részt vesz, Törökország légtérvédelmének megsegítése érdekében a varsói csúcson döntés született arról is, hogy a szövetség egy légi előrejelző és ellenőrző rendszerrel (AWACS) felszerelt repülőgépet és Patriot légvédelmi rakétarendszereket bocsát Ankara rendelkezésére, valamint előrelépés történt a NATO és az EU közötti együttműködés kereteinek kialakítása érdekében is.
A védelmi költségvetés helyzetét tekintve továbbra is az amerikai „Hófehérke” és a 27 európai törpe szövetségét láthatjuk, ahol Washington állja a szövetség katonai költségeinek 75 százalékát, míg az európai szövetségesek közül csak a britek, észtek, görögök és lengyelek honvédelemi kiadása haladják meg a nemzeti össztermék évi 2 százalékát. Ez az összehasonlítás persze bizonyos szempontból torzít, hiszen a NATO-t működtető szervezeti egységek, így pl. a nemzetközi részleg (International Staff) költségei más arányban oszlanak meg, ezekhez nagyobb mértékben járulnak hozzá az európai szövetségesek. Azt is hozzá kell tenni, hogy míg az Egyesült Államoknak globális érdekei vannak és költ arra, hogy a világ bármely pontján képes legyen katonai eszközökkel műveleteik végrehajtani, addig a NATO nem a világ csendőre, hanem egy atlanti védelmi szövetség, arra kell képesnek lennie, amit a tagállamok elvárnak tőle, és amire felhatalmazzák.
A GDP-arányosan 2 százalékos honvédelmi kiadások elvárásáról az a kép él az európai szövetségesekben, hogy ez inkább szimbolikus és a hitelességet erősíti, mintsem valós képességfejlesztést eredményezne. Az Egyesült Államok eközben már régóta hangsúlyozza, hogy Európának többet kell tennie saját védelme érdekében, ez nem az újonnan megválasztott Donald Trump ötlete.
