A ,,kék arany" dilemmája

Az előrejelzések szerint a globális vízhiány belátható időn belül ahhoz vezethet, hogy a „kék aranynak” is nevezett drága folyadékkal nagy valószínűséggel a tőzsdén kereskedhetünk majd. Az Európában még kevésbé elterjedt, ellenben a világ számos pontján már az ezredforduló előtt is alkalmazott vízkvóta-kereskedelem kérdése azonban (az üvegházhatású gázok kibocsátási jogával való kereskedéshez hasonlóan, melynek hatékonyságát és etikus mivoltát számos aggály övezi) komoly vitákat válthat ki.

A szén-dioxid-kibocsátási kvóták kereskedelméhez hasonló metódusú vízkvóta-kereskedelem ötlete Ausztráliából ered, ahol a rendszer reformját azóta is sikertörténetként kezelik. Az ausztrál vízpiac évi közel 3 milliárd dolláros forgalommal büszkélkedhet, lehetővé téve a víz gazdaságosabb termelési célokra való felhasználását. A legtöbb esetben a jelenleg érvényben lévő vízkvótajegyzések lényege, hogy a vízhiányban szenvedő térségek víztározói a korábban megvásárolt, határidőre lefoglalt vízkvóta révén kerülnek feltöltésre, a termék így általában nyersanyagként cserél gazdát a vízben bővelkedő és a vízhiánnyal küzdő települések, államok, országok között; így tulajdonképpen a vízkivételi jogok kereskedelméről beszélhetünk.    

A víz ára a kvóta lejárati határideje szerint változik, a határidő lejártakor a tulajdonos, mint bármely más a tőzsdén jegyzett nyersanyag esetében, eldöntheti, hogy a jegyzett vízmennyiséget átveszi, vagy kereskedik vele. A határidős kereskedés által a vízkészlet szűkösebb időkre is felhalmozható, egyfajta kincsképző funkciót generálva. A víz és az ahhoz kapcsolódó közüzemi infrastruktúrába való befektetés népszerűségét jól tükrözi, hogy 2016-ban a Dow Jones Utility Index 15,7% -os emelkedést könyvelhetett el az előző évhez képest a vízközmű szektorba történő befektetéseknek köszönhetően. 

A már említett ausztrál vízkvóta-kereskedelmi rendszer az egyik legrégebbi vízkereskedelmi rendszerek egyike. A vízkészletek felhasználása tagállami szinten kerül szabályozásra, országos szinten a mezőgazdasági vízhasználat az összes vízfelhasználás 70%-át adja. Az egyesült államokbeli vízfelhasználást szintén tagállamok szintjén szabályozzák, ahol az ország nyugati részén – hasonlóan az ausztrál arányokhoz – a vízkivétel 74%-a mezőgazdasági öntözésben hasznosul, de néhány államban ez a 90%-ot is meghaladja. 

Ázsiában szintén magas mezőgazdasági vízfelhasználási arányokkal találkozunk, a kontinens vízigényének növekedése hatalmas kihívásokkal állítja szembe a régiót. Indiában az édesvízkivétel 91%-a mezőgazdasági öntözésben valamint haszonállat-tartásban hasznosul, Kínában ez az arány közel 65%. Azonban a világ ezen részén még nem alakult ki az édesvízzel való kereskedés szervezett rendszere, vagy a kizárólagos állami felügyelet, vagy éppen a tulajdonjogok tisztázatlansága miatt. Kínában az egyes régiók közötti vízkészletek elosztásáról szóló döntés nem meglepő módon a mindenkori kormány kezében van, a jelenleg érvényben lévő törvények szerint a helyi önkormányzatok vízkészletekkel való kereskedése alkotmányba ütköző tevékenység lenne. Azonban kezdeményezések már itt is megjelentek arra vonatkozóan, miként lehetne határidős ügyletekkel enyhíteni az országot sújtó édesvíz-ellátási problémákat.

Aki előtt valamilyen ködös utópiaként jelenne meg az emberiség ivóvízellátással kapcsolatos aggálya, annak nem árt tudnia, hogy ma a világon 1,8 milliárd ember még csak tiszta ivóvízhez sem jut. A korábban említett országok, mint Ausztrália és az Egyesült Államok, elsősorban a hatalmas öntözővíz-igénynek való kitettség miatt döntöttek a vízkvóta-kereskedelmi rendszer bevezetése mellett. Európában elsők között Nagy-Britanniában vezették be a szabályozott édesvíz-kvóta-kereskedelmet a vízkészletek gazdaságosabb felhasználása érdekében, azonban a rendszer itt is reformokért kiált: a kivételi jogot ugyanis mennyiségi alapon határozzák meg, nem pedig az elérhető vízmennyiség százalékos arányában. 
        
A gazdasági szempontú, leghatékonyabb termelési hasznosulást célzó megközelítés pozitív törekvései mellett a tőzsdei szemlélet is óhatatlanul etikai kérdéseket vet fel. Amíg a  vízkivételi jog nem a felmért és bizonyítottan elérhető vízmennyiség arányában kerül meghatározásra, a humanitárius es környezetvédelmi aspektusok önkéntelenül is háttérbe szorulnak. Érdemes tehát átgondolnunk, milyen utat járna be az ivóvíz, ha világszinten börzére kerülne. Melyek azok az időjárási folyamatok, melyek befolyásolják a rendelkezésre álló ivóvíz mennyiségét, milyen tendenciákat figyelhettünk meg az elmúlt évek meteorológiai történéseiben, és amennyiben ezek hosszú távon fennmaradnak, milyen hatással lehetnek az ivóvíz árára. 

A víz tőzsdei árának változása emellett komoly befolyással bír az élelmiszerbiztonságra. Az öntözött mezőgazdasági területek aránya a 20. század második felétől rohamosan növekedett a gyors népességnövekedéssel, és így az élelmiszerek iránti növekedő igénnyel összefüggésben. Ma a világ élelmiszerellátásnak 40%-a öntözött területekről származik. Jogosan merülhet fel tehát a kérdés, hogy a fejlődő országokbeli esetleges vízgazdálkodási reformok milyen hatással lehetnek az önfenntartó gazdálkodások megélhetési esélyeire, a kereskedelmi ügyletekben résztvevő felek érdekei mennyiben írhatják felül a kiszolgáltatott helyzetben lévők szükségleteit. Vajon milyen hatással lesz a kisebb fogyasztók számára elérhető víz mennyiségére és minőségére, ha az előnyösebb helyzetben lévő szereplők előre megvásárolhatják és leköthetik feltételezett szükségleteiket? Megfelelő szabályozó intézkedések hiányában a szabályozott piaci alapú ügyletek nagy valószínűséggel csak az ügyletben résztvevők érdekeit tartanák szem előtt, figyelmen hagyva a tényt, hogy a világ legtöbb országában a vízre, mint közjószágra tekintettek évszázadokon keresztül. 

Elfogadható koordináció hiányában a tőzsdei ügyletek sokasága közt elvont fogalommá váló ivóvíz a profit irányába fog áramolni. A nagyobb hozzáadott értéket képviselő ipari tevékenységek, a magasabb árfekvésű mezőgazdasági termékek termelése, a városi növekedés vagy éppen a turizmus igényeinek kielégítése még inkább veszélybe sodorhatja a perifériára szorult társadalmi csoportok vízellátását. 2010-ben az ENSZ alapvető emberi joggá nyilvánította a vízhez való hozzájutást, a szervezet deklarációja szerint minden embernek joga van a tiszta vízhez és a megfelelő higiéniai körülményekhez, mindamellett, hogy 2050-ig a globális vízigény 55%-os növekedését prognosztizálja.        

A vízzel való kereskedelem tehát átok és áldás is lehet, attól függően, hogy kellő odafigyeléssel kezelhetők-e az ökológia és humán szempontok. A vízkérdés szociálisan érzékeny terület, a kereskedés szabályrendszerének kialakítása rendkívüli körültekintést igényel, klímánk változékonysága és az ezzel járó bizonytalanság pedig még nagyobb óvatosságra int minket.

A nyitókép forrása: Shutterstock