A járvány (félre)kezelése, japán módra

A COVID–19-járványra adott válaszok világszerte érdekes esettanulmányként szolgálnak az adott kormányok veszélykezelési stratégiáival kapcsolatban. Az egészségügyi intézmények felszereltsége és a rendszer felkészültsége adott, de a katasztrófakezelésnek a kormányzó pártok vészhelyzetre adott reakciói is szerves részét képezik. A fejlett egészségügyi rendszerrel és katasztrófavédelemmel rendelkező Japánon most rajta a világ szeme: vajon tényleg eredményesen tudja-e kezelni a járványt?

Vessünk csak egy pillantást a japánok vírus elleni küzdelemének egy-két jellemző vonására:

Klasztermódszer. Annak ellenére, hogy a WHO folyamatosan minden kormányt arra kér, hogy „teszteljen, teszteljen, teszteljen”, Japán nem hajlandó erre. Vagyis csak minimális mértékben, és helyette inkább az úgynevezett klasztermegközelítést propagálja. A módszer azon az elképzelésen alapul, hogy a szórványos tesztelés szükségtelen, mivel a vírus olyan csomópontokban koncentrálódik, melyek epicentrumában egy-egy fokozottan fertőző ember áll. Ennek az epicentrumnak az azonosításával pedig elkerülhető a felesleges tesztelés. Ez a módszer az északi Hokkaidó prefektúrában már működött, és segített lassítani a betegség terjedését, fontos azonban megjegyezni, hogy a helyi önkormányzat, és főleg Hokkaidó kormányzója, a központi kormányzattól függetlenül – ráadásául annál sokkal gyorsabban is – cselekedett: kihirdette a vészhelyzetet, és minden lakost megkért, hogy maradjon otthon hétvégente. Nem mindenki ért azonban egyet ezzel a megközelítéssel. A központi kormányzatot sokan, köztük a Tokiói Orvosok Szövetsége is kritikával illette amiatt, hogy az olimpia megtartása érdekében nem közli a fertőzöttek valódi számát – legalábbis így volt ez akkoriban, amikor még az olimpia megrendezése terítéken volt. Másért is kapott azonban kritikát az Abe-kormány: kormányzati hátterű tesztközpontok nem egy esetben utasítottak el orvosokat, amikor azok betegeik tesztelését kérték. Kormánykritikus hangok szerint azért is viszonylag alacsony a fertőzöttek és az elhunytak száma, mert a kisszámú elvégzett teszt, illetve a tünetek hasonlósága miatt sok koronavírusos haláleset elvész a tüdőgyulladásos halálozások statisztikai adatai között.

Felszerelt (?) egészségügyi intézmények. Noha a világ – és maga Japán is – kiemelkedő véleménnyel van az ország egészségügyének általános színvonaláról, a jelenlegi helyzet aggasztó. Lehet egy kórház vagy klinika bármilyen jól felszerelt és korszerű, egy ilyen horderejű járványra egyetlen ország sem képes felkészülni. Jóllehet a japán társadalmi normák előírják az arcmaszkok mindennapi életben történő használatát, a tartalékok a mostani helyzetben nem elegendőek: egyre több beszámoló születik arról, hogy a kórházak egyéni védőeszközökkel való ellátottsága veszélyesen alacsony szinten áll. Ahogy sok más országban, úgy Japánban is elhalasztják a nem sürgős műtéteket és orvosi beavatkozásokat, de még így sincs elég intenzív osztályos ágyberendezés. Ez pedig egyre nagyobb probléma: a kórházak eddig több mint 1919 esetben utasítottak el embereket vagy mentőautókat hely- vagy eszközhiány miatt. Egy esetben például egy láztól és nehézlégzéstől szenvedő idős embert a főváros nyolcvan kórházából küldtek tovább. Az egészségügyben már korábban is problémát jelentő munkaerőhiány egyre súlyosbodó mértéket ölt, mert a dolgozóknak már a fertőzés gyanújára is karanténba kell vonulniuk. Úgy tűnik, az intenzív ápolási egységek (Intensive Care Unit, vagy ICU) száma döntő tényező lehet a helyzet hatékony kezelése során: míg a fertőzöttek számának csökkentésében rendkívül sikeresnek tekintett Németországban 100 000 személyre száz ilyen ICU jut, addig Olaszországban tizenkettő, Japánban pedig csak öt. A japán kormány persze nem marad tétlen, hisz olyan óriásvállalatokat kért fel a kórházak, illetve éttermek által használható szellőztető egységek legyártására, mint például a Sony vagy a Toyota. Adódik ugyanakkor a kérdés: vajon miért vannak még nyitva az éttermek?

Koike Juriko tokiói kormányzó arról beszél, mi az a három dolog, amit mindenkinek el kell kerülnie: a zárt terek, a zsúfolt helyek és a közeli kontaktus más emberekkel
Forrás: Fiers/Shutterstock

Enyhe vesztegzár. A kormány intézkedéseit „enyhe vesztegzárnak” lehet titulálni, mivel a hatóságok többnyire csak szóban kérik a lakosságot arra, hogy tartsa be az óvintézkedéseket, de ha valaki nem így tesz, azt semmilyen formában nem büntetik. Ebből arra következtethetnénk, az alkotmányos korlátok túl szigorúak ahhoz, hogy egy ilyen vészhelyzetet kezelni lehessen, de valójában a 13. és 41. cikkely felhatalmazza a kormányt (de nem az önkormányzatokat) a teljes vesztegzár elrendelésére és a büntetések kiszabására. Akkor viszont miért kockáztatja a miniszterelnök, Abe Sinzó a vírus további terjedését? A válasz három elemből tevődik össze: a politikai, a gazdasági és a társadalmi-kulturális megfontolásokból.

1. A politikai megfontolások. Amennyiben a kormány élne az alkotmányban rögzített felhatalmazással, akkor azzal rossz üzenetet küldene a választóknak, mivel – ha a 2011-es hármas katasztrófa, illetve az azt követő evakuáció során hozott intézkedéseket nem számoljuk, akkor – utoljára a második világháború során élt ekkora hatalommal a kormányzó párt, az Abe-kormányt pedig már így is rengetegen vádolják revizionizmussal és remilitarizációs tendenciákkal. A politikai légkör jelenleg tehát nem túl elfogadó a korlátok feszegetésével szemben, miközben úgy tűnik, a vészhelyzet deklarálásán túl minden a határok átlépésének számít.
2. A gazdasági megfontolások. A gazdasági szempontok viszont jelenleg még a politikai aspektusoknál is jóval több figyelmet igényelnek. Ahogy az más országokban is látható, a teljes kijárási tilalom bevezetése leállítaná a gazdaság fogaskerekeit, ami gazdasági összeomláshoz vezethetne. Az ország már a járvány kitörése előtt is a recesszió határán táncolt, így az Abe-kormányzatnak minden lehetséges óvintézkedést meg kell tennie a vállalkozások túlélése érdekében. A 2020-as tokiói nyári olimpiára a japán kormány egyfajta Szent Grálként tekintett, ami megmentheti a gazdaságot az összeomlástól. Most viszont, hogy megrendezését 2021-re halasztották, úgy tűnik, a kormány nem lát más megoldást, mint hogy az üzleteket a lehető leghosszabb ideig engedi nyitva tartani. A tokiói kormányzó, Koike Juriko középutas megoldást választott: felszólította a vendéglátóipari egységeket, hogy este 8 óráig zárjanak be. A pacsinko szalonokat és az internetkávézókat pedig tevékenységük teljes felfüggesztésére sürgette.
3. A szociokulturális megfontolások. Természetesen kockázatos lenne hagyni, hogy ezek a szórakozóhelyek nyitva maradjanak, de a kormány bízik a japán társadalmi-kulturális szokásokban és beidegződésekben, vagyis az átlag feletti higiéniára, a testi érintkezés (így az ölelés vagy csók) kerülésére és a szabálykövető magatartásra való igényben. Emellett a kormány egyszeri, fejenként százezer jenes pénzbeli juttatásokkal és háztartásonként két darab mosható maszkkal próbál segíteni a rászorulókon. Igaz, a juttatást csak hosszú pályázati eljárás után, előre láthatóan júniusban kapják meg az emberek, és a maszkokkal kapcsolatban többen is jelezték, hogy szennyezett vagy sérült példányt kaptak – arról nem is beszélve, hogy háztartásonként két maszk még a nem kiterjesztett családokban élők számára sem elegendő.

Ambivalens kormányzati üzenetek: Abe miniszterelnök a vészhelyzetet kihirdető sajtótájékoztatóján arcmaszkot ugyan viselt, de a távolságot nem tartotta
Forrás: Sergio Yoneda/Shutterstock

Noha a fenti szociokulturális minták ebben a helyzetben kifejezetten előnyt jelentenek, és az egyének szintjén tényleg sokan be szeretnék tartani a közösségi távolságtartás szabályait, az üzleti szférában dolgozókat valódi kényszerítő erő nélkül már nehezebb rábírni erre. Ha az okokat keressük, elsőként arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy a szigorú japán munkakultúra miatt kevés alkalmazottnak adatik meg a távmunka luxusa, és sokaknak kell az irodájukba ingázniuk, hogy személyes bélyegzőjükkel (az ún. hankóval) iratokat írjanak alá. A hankóhoz való ragaszkodás nagyfokú rugalmatlanságot eredményez az üzleti életben a járványkezelési módszerek betartása során, épp ezért a Gazdasági és Fiskális Politikai Tanács egyik tagjának felszólalása után Abe Sinzó felülvizsgálatot indított a hankohasználat felszámolása érdekében, hogy ezzel is elősegítse a távmunkát. A második okot a pacsinko szalonok problémája jelenti. A pacsinko tulajdonképpen egyfajta játékterem, nyugati értelemben nagyjából a kaszinónak felel meg. Jogi helyzete meglehetősen homályos, mivel a pénzzel végzett szerencsejátékot tiltja a törvény, de a pacsinko egyfajta exkluzív monopóliumot élvez, mivel a játékgépek használatához a készpénzt apró fémgolyókra kell váltani. A létesítmények általában a szervezett bűnözéshez, vagyis a jakuzához kötődnek. A kormány kérése ellenére sok pacsinko szalon nyitva maradt, ez pedig rendkívül problematikus a helyek rossz szellőzése miatt és azért, mert a helyi pacsinkók bezárása után sokan Tokióba utaznak be a játék kedvéért. Ez közegészségügyi szempontból fokozott terhelésnek teszi ki a még működő szalonokat, de a tömegközlekedésben is növeli a fertőzésveszélyt. Tokió kormányzója, Koike Juriko erre válaszul kormánytisztviselőket küldött ki a még nyitva tartó helyekhez, hogy – jobb módszer híján – így kérje azok tulajdonosait: zárjanak be. Miután április 27-én négy szalon még mindig nyitva tartott, Koike nyilvános sajtótájékoztatón figyelmeztette a tulajdonosokat arra, ha nem zárnak be, szalonjaik nevét publikussá teszi, és ezáltal nyilvánosság előtt is megszégyeníti őket. A pacsinkók ekkor már eleget tettek a kérésnek, ám az eset fényében Abe társadalmi-kulturális mintákra alapozó politikája nagyon is megkérdőjelezhetőnek tűnik.

Sajnos a kormánynak a nyilvános szereplései során közvetített – például a társadalmi távolságtartás hiányából vagy az időnként arcmaszkok nélkül megtarott sajtótájékoztatókból fakadóan – nem egyértelmű üzenetei, az országos vészhelyzet kihirdetésével kapcsolatos döntésképtelensége vagy a fertőzöttek pontos száma körüli bizonytalanságok miatt sok japán számára nem egyértelmű, a valóságban mennyire súlyos a járványhelyzet. Jelenleg pedig ezt jelenti a Japán fölé tornyosuló legnagyobb veszélyt is, mivel már megkezdődött az „aranyhét”, azaz Japán leghosszabb nemzeti ünnepe, sok embert találni a parkokban és az utcákon, többük pedig láthatóan figyelmen kívül hagyja a társadalmi távoságtartás szabályait. Ugyan minden kormány küszködik azzal, hogy megtalálja a „görbe lelapításának” leginkább megfelelő módját, Japánnak talán mégsem ártana átvennie azokat a megoldásokat, amelyek szomszédainál, így például Dél-Koreában vagy Új-Zélandon már beváltak.