A Jamaica vége

2017. november 19–20-a könnyen válhat a történelemkönyvek által vastagon szedett dátummá Németországban és azon kívül is. A részt vevő pártok színei alapján a média által csak „Jamaicának” nevezett koalíció már a kezdetektől fogva komoly feszültségekkel terhes kísérlete ugyanis még az előkészítő fázisban megbukott, és ezzel az országban belpolitikai válsághelyzet alakult ki. Bár a tárgyalások lezárását jelentő döntő lépést a sokak által kompromisszumképtelenséggel vádolt liberálisok tették meg, a kudarcért alighanem a hétfő hajnalban igencsak kiábrándultnak és meggyötörtnek látszó Merkel fizeti majd a legtöbbet.

Bűnbakkeresés

Christian Lindner, a szabaddemokraták vezetője, aki nagy médiafigyelemtől övezve a liberálisok távozásának bejelentésével véget vetett a hetek óta tartó megbeszéléseknek, stílusában nem is lehetett volna teátrálisabb. Bár pályája során már többször tanúbizonyságát adta, hogy komoly érzéke van a rövid és velős helyzetértékelésekhez, az általa hétfő hajnalban használt „Jobb nem kormányozni, mint rosszul.” fordulat inkább tűnt jól kigondolt kampányszlogennek, mint helyben született bonmot-nak. Ez pedig alátámasztja a gyanút, hogy az FDP-t nem az utolsó napon elhangzottak késztették az egyeztetésekből való kihátrálásra. Ám, amennyiben tényleg nem hirtelen elhatározásról volt szó, lehet-e képmutatással vádolni Lindnert, vagy felróni neki, hogy saját céljai érdekében kihasználta a pillanatot az FDP arculatának erősítésére? Illetve lehet-e egyedül az FDP-t felelőssé tenni azért, hogy a kormányzati együttműködés nem jött létre?

Bár hétfőn első nagy érzelmi felindulásában több politikai kommentátor és újságíró is a szabaddemokratákon igyekezett elverni a port, a fenti kérdésekre józanabb megfontolás után inkább nemleges válasz adható. A szakpolitikai távolságok és a személyes ellentétek ugyanis már a pártok első megbeszélései során szokatlanul durva összetűzésekhez vezettek, ez pedig semmi jót nem ígért a több évre tervezett közös munka zökkenőmentességével kapcsolatban. Fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a tárgyalások ilyen hosszú időn át tartó folytatását is leginkább csak a kötelességtudat, az illúziók és a politikai számítás keveréke motiválta, nem pedig a megegyezés feltétlen vágya.

A német közvélemény ugyan eleinte nem lelkesedett túlságosan egy politikai „kényszerházasság” ötletétől, de egyértelműen elvárta, hogy a felek egymással élesen szembemenő céljaik ellenére az ország érdekében legalább próbálják meg a kormányzati közös munka kereteit kialakítani. Ez annál is inkább szükséges lett volna, mivel az egyetlen lehetséges alternatívát, az újabb nagykoalíció létrehozását, a szociáldemokraták vezetője, Martin Schulz már a választás napján egyértelműen kizárta. Ismervén a német politikai kultúra pragmatizmusát, kompromisszumra való nyitottságát és felelősségvállalási hajlandóságát, a választók joggal hihették, hogy a tárgyalások a nyilvánvaló nehézségek ellenére is révbe érnek.

A kudarc háttere

Annak, hogy ez mégsem így történt, több oka van. Nem lehet szó nélkül elmenni Merkel felelőssége mellett. Ugyan az általa az utóbbi tizenkét évben folytatott, a nyugalmat és stabilitást mindenek elé helyező, maximális konszenzusra törekvő politika különösen kelet-közép-európai nézőpontból irigylésre méltónak tűnik, mégis a döntéshozatal zökkenőmentességét sokszor nem az érzelmektől fűtött problémák megvitatása, hanem azok szőnyeg alá söprése biztosította. A konfliktusoknak a politikai ellenfelek követeléseinek részbeni átvétele révén történő „legyalulása” eközben azzal a nem kívánt hatással is járt, hogy a konzervativizmus, a szociáldemokrácia, a zöld politika és a liberalizmus között lévő határok elmosódtak, ezzel pedig az érték alapon pártot választók nehéz helyzetbe kerültek. A felhalmozódott feszültségek és a politikai értékválság hatásai pedig nemcsak a tömegpártok bázisának zsugorodásában, illetve az AfD felemelkedésében váltak kézzelfoghatóvá, hanem a koalíciós tárgyalásokat előkészítő egyeztetések során is.

Itt is különösen az FDP esete érdemel figyelmet, mivel ez a párt csak úgy tudott négy év parlamenten kívül töltött idő után nagy visszatérést produkálni, hogy bizonyos kérdésekben feladta szabadelvűségét. Lindner példaképe egyértelműen Emmanuel Macron és Sebastian Kurz, akik igen fiatalon egy olyan, a saját erős vezetői pozíciójuk köré szervezett pártot hoztak létre, amely nem rendelkezik koherens ideológiával, de maximálisan kihasználja a modern kommunikációs technológiák adta lehetőségeket. Az FDP azonban azzal, hogy haszonelvűségből hagyományos bázisán túl az AfD követeléseivel szimpatizálók felé is nyitott, igen instabil hátországot gründolt össze magának, amelyet nem lesz könnyű összetartania. Így Lindnernek az elkövetkező négy évben folyamatosan politikai legitimációért kell majd küzdenie, ez pedig magatartását szükségképp kiszámíthatatlanná teszi. Az FDP-nek jelenleg csupán eszmeileg széttagolt támogatói bázisa követeléseit leképező részcéljai vannak, melyeket nem köt össze egyértelmű világkép. Ebből fakadóan viszont tárgyalási rugalmassága kevés: ha csak kicsit is engedékenynek mutatkozik egyes kérdésekben, rengeteg szavazatot veszthet, míg egy értékalapon politizáló párt szavazói elnézőbbek lennének, ha hosszú távú célok elérése érdekében átmenetileg kisebb áldozatokat kellene hozniuk. Valószínű ezért, hogy a konszolidációra szoruló FDP kormányzati részvétele sem lehetséges partnerei, sem Németország számára nem lett volna előnyös. Lindner stílusát lehet szeretni vagy nem szeretni, de egy egyébként működőképesnek ígérkező koalíció megtorpedózásával vádolni egyszerűen nem helyénvaló.

Ezt a véleményt erősíti egy Robert Habeckkel, a zöldek egyik tárgyalójával nemrég a Der Spiegelben közölt interjú is. Ő még a leginkább kritikus menekültkérdés rendezése esetén sem látott túl sok reményt az átfogó megegyezésre. Schleswig-Holstein miniszterelnök-helyettese, aki egyébként szűkebb hazájában épp egy Jamaica-koalíció keretei között végzi a munkáját, a zöldek és a CSU között fennálló ellentéteket vázolva utalt arra is, hogy szövetségi szinten még egy pusztán „fekete-zöld” együttműködés sem lett volna problémamentes. Jól jelzi egyébként a megbeszélések hangulatát, hogy bennfentes információk szerint a tárgyalók egymást többször „gyengeelméjű” álláspontok képviseletével, vörös vonalak átlépésével, teljesíthetetlen követelések támasztásával vagy indokolatlan támadásokkal vádolták. Ilyen körülmények között nem csoda, ha előbb-utóbb valakinek elege lett, és a számára kedvező időpontban asztalt borított. Habeck szerint erre a zöldek is legalább egy tucatszor gondoltak, de végig bíztak az áttörésben.

Érdekes módon a bűnbakkeresés közepette kissé elsikkadt Merkel szerepe, pedig pont neki kellett volna gondoskodnia az álláspontok fokozatos közelítéséről. Ez azonban nyilvánvalóan nem sikerült neki, a koordináció csapnivaló volt, a tárgyalási folyamat pedig ebből fakadóan inkább kaotikus. Az energiák a részkérdések megvitatása közben forgácsolódtak el, és az sem látszott, hogy milyen egységes körvonalak és alapelvek keretezik a tárgyalásokat. A felek között hiányzott a bizalom és a konstruktivitás, nem alakult ki megfelelő elképzelés arról, hogyan folyhatna hatékonyan a közös munka. Ennek leglátványosabb jele az volt, hogy sor került több, már bejelentett megállapodás visszavonására is. Bár hétfő hajnalban Seehofer dicsérte Merkel teljesítményét, ezt a gesztust inkább saját érdekére való figyelemmel tehette. A CSU vezetőjének pozíciója ugyanis jelenleg igen bizonytalan, és a bajor politikai belharcokban jól jönne neki a kancellár támogatása.

Hogyan tovább?

Mindent összevetve három lehetőség maradt: a kisebbségi kormányzás, az előrehozott választások vagy egy újabb konzervatív-szociáldemokrata kísérlet.

Az elsőt az teszi valószínűtlenné, hogy a szövetségi köztársaság közel hetvenéves története során tartományi szinttől eltekintve nem volt ilyenre példa, ráadásul a megoldásból fakadó instabilitás talán az AfD-t kivéve senkinek sem érdeke. A CDU/CSU-nak, amennyiben önállóan kívánna kormányozni, minden egyes szavazás alkalmával több mint száz képviselőt kellene még maga mellett tudnia, míg a szabaddemokratákkal vagy zöldekkel való együttműködés esetén ennél kevesebbet – igaz, így mozgástere is szükségképp csekélyebb lenne. Ezt pedig Merkel aligha kívánja felvállani.

Ami az előrehozott választásokat illeti, azok jelenleg inkább tűnnek a politikai agónia fölösleges meghosszabbításának, mint megfelelő megoldásnak. A felmérések szerint ugyanis az utóbbi hetek eseményeinek elenyésző hatása volt a pártok támogatottságára, így nagy rá az esély, hogy egy újabb voksolás csupán a jelenlegi helyzetet termelné újjá. Azt is látni kell, hogy a Bundestag tagjainak jelentős része most szerezte meg első mandátumát, nekik pedig egyáltalán nem érdekük ezt kétséges célokért kockára tenni.

Mindent összevetve jelenleg úgy tűnik, hogy politikailag a legnagyobb esélye még akkor is egy újabb nagykoalíciónak van, ha az SPD ez ellen a választások következtében előállt, csekély politikai mozgásteret biztosító helyzet ismeretében foggal-körömmel küzdött. A szövetségi elnök, Frank-Walter Steinmeier, aki megválasztását megelőzően az SPD egyik vezető politikusa volt, a politikai krízis feloldása érdekében az elmúlt napokban minden Bundestagba bejutott párt vezetőjével eszmecserét folytatott. Mivel az FDP továbbra is hajthatatlannak mutatkozott, a szemek most Martin Schulzra szegeződnek. A kancellár csúnyán elbukott kihívója azt ugyan valószínűleg helyesen értékelte, milyen hatalmas veszéllyel járna egy újabb CDU/CSU–SPD együttműködés a szociáldemokratákra nézve, de a sajtóhoz kiszivárgott információk szerint az általa hangoztatott kategorikus „nem”-mel már egyre kevesebben értnek egyet a párton belül. Schulz a szövetségi elnökkel folyatatott megbeszélést követően ennek tudatában igyekezett menteni a menthetőt és az SPD alkotmányos felelősségét figyelembe véve nyitottnak mutatkozni egy nagykoalíció lehetőségére. A tárgyalások megindítását azonban a párttagság előzetes jóváhagyásához kötötte. Bár az ő megnyerésük távolról sem látszik egyszerűnek, a nehézségek akkor kezdődhetnek majd el igazán, ha Schulz javaslata zöld utat kap. A szociáldemokraták ugyanis nem kockáztathatják meg, hogy a kancellár politikai manőverei idővel kispárttá zsugorítsák őket, így az együttműködésért cserébe muszáj komoly árat kérniük. Merkel viszont nem lehet nagyon engedékeny, mert egy túlontúl nagylelkű alku egyrészt a CDU-n belül saját pozícióját rendítheti meg, másrészt állandó partnerét, a CSU-t idegenítheti el tőle. Bármi lesz tehát a végkifejlet, a merkeli stabilitás és konfliktus-kerülés korszaka biztosan véget ért. Ez a német demokráciának mindenképpen jó hír, Európának viszont, melynek különösen a Brexit idején erős vezetésre lenne szüksége, annál kevésbé.

Nyitókép forrása: Shutterstock.