Kína mint felelős nagyhatalom és a globalizáció 2.0 képviselője a Hszi Csin-ping által a KKP XIX. kongresszusán meghirdetett „emberiség sorsközössége” (community with shared future for mankind) eszméjét a külpolitika kereteként, irányvonalaként értelmezi. Mit is jelent ez a „sorsközösség”?
Nagyon nehéz ennek a meghatározása. Én elemzőként arra hajlok, hogy ebben az esetben a kínai fogalomhasználatot a kínai gondolkodás struktúrájában kell értelmezni, nem pedig a miénkben. Az egész kínai külpolitikai irányvonal két nagyon fontos, jól elkülöníthető elemből áll. Az egyik, amit Hszi Csin-ping világosan kijelentett: senki ne számítson arra, hogy Kína a nemzeti érdekeiből bárhol, bármiben engedményt tesz a jövőben. A másik eleme egyfajta kooperatív világrend kialakítása, különböző gazdasági, biztonsági és egyéb érdekek összehangolása, de ehhez a többi partnernek is kooperatívnak kell lennie, tudomásul véve, hogy a kínai felfogás szerint az alapvető kínai érdekekben nem lehet engedményre számítani. Az „emberiség közös jövője” egy olyan nemzetközi gazdasági együttműködésre utal, amelynek országok szintjén és társadalmakon belül is kevesebb a vesztese, mint most. Kína is azt szeretné, ha a társadalmi differenciálódás és polarizálódás az országon belül csökkenne – ez is benne van egyébként Hszi Csin-ping koncepciójában. Továbbá ennek a harmonikus nemzetközi világnak az ideájába beletartozik például a környezetvédelem, vagyis a klímaváltozással szembeni közös fellépés, az elmaradott kínai és más térségek felemelése, valamint az ehhez szükséges nemzetközi feltételrendszer megteremtése is. Ez egyfajta egalitárius, a jelenlegi nemzetközi rendszer diszharmóniáit, diszfunkcióit és egyenlőtlenségeit enyhíteni akaró koncepció. Kína nem egyszerűen szabálykövető hatalom akar lenni a világban (tehát nem az 1945 óta, a vezető országok által kialakított rend megőrzésében, megerősítésében kíván részt venni), hanem szabályalkotó hatalommá akar válni. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Kína egyedül akarja írni a szabályokat, hanem együtt a többi szereplővel.
Kína gazdasági, politikai erejénél fogva nagyobb súllyal szállhat be ezeknek az új szabályoknak a kialakításába. Mit gondol, ez alternatívája lehet-e a Nyugat vezette nemzetközi rendnek, és ha igen, mennyiben?
Úgy gondolom, hogy Kína már eddig is részt vett alternatív struktúrák létrehozásában, sőt ezeknek egyik vezető ereje volt a világban. Kína ezeket a struktúrákat nem alternatívának szánja a jelenlegi világgazdaság kormányzásához, hanem eszköznek, hogy kikényszerítse, súlyának megfelelően számoljanak vele. Ennek tipikus esete volt például, amikor 2010 után az IMF-ben született egy megállapodás arról, hogy újraosztják a szavazati kvótákat, és beveszik a kínai jüant az SDR-valutakosárba. 2015-ig az amerikai szenátus ezt a megállapodást nem ratifikálta, ezért ez nem is valósulhatott meg. Az IMF-ben ötévente vizsgálják felül a kvótákat, így 2015-ben indult el a következő kvóta-felülvizsgálat, miközben az előzőnek az eredményeit még nem érvényesítették. Időközben létrehozták többek között a BRICS-országok fejlesztési bankját, a Chiang May Kezdeményezést, az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bankot. Majd amikor kiderült, hogy egy súlyos pénzügyi válságban lévő ország már nemcsak az IMF-hez fordulhat, hanem például a BRICS-bankhoz is, akkor az amerikai szenátus hirtelen jóváhagyta a 2010-es reformot. Ez a példa azt mutatja, hogy Kína az alternatív struktúrákat nem azért hozza létre, hogy a helyükbe lépjen a meglevőknek. Kína célja inkább az, hogy kikényszerítse azok korrekcióját, azaz megengedjék neki, hogy szabályalkotó résztvevőként kapcsolódjon be a szabályok formálásába. A kínai kvóta, a kínai jüan részesedése az IMF-ben még nem annyi, mint az Egyesült Államoké vagy az EU-é, de már sokkal több, mint ezelőtt volt. Én ilyen folyamatokra számítok a jövőben, és így értelmezem ezeknek az alternatív struktúráknak a szerepét. (…)
A cikk folytatását elolvashatja a Fókuszban: Kína az új korszak hajnalán c. számában!
Nyitókép forrása: Shutterstock
