A Charlemagne-díjas Emmanuel Macron

Emmanuel Macron francia köztársasági elnök 2018. május 10-én megkapta a Nemzetközi Aacheni Charlemagne-díjat. A díjat azon személyek kapják, akik tetteikkel erősítették az európai egységet. A díjat azon személyek kapják, akik tetteikkel erősítették az európai egységet. Macron mindössze egy éve tölti be a köztársasági elnöki hivatalt, munkásságát pedig mindezidáig inkább beszédek, mint tettek jellemezték. Vajon megérdemelten jutalmazták Franciaország valaha volt legfiatalabb elnökét?

A díj Charlemagne, azaz I. (Nagy) Károly frank császár után kapta a nevét, aki 768 és 814 között uralkodott. Császársága alatt egyesítette a német törzseket és kereszténnyé tette őket. Sokan úgy gondolják, hogy ő volt Németország és Franciaország atyja, de egész Európa alapítójaként is megjelenik. A császár Aachen (franciául Aix-la-Chapelle) németországi városban székelt és itt is van eltemetve. A róla elnevezett díjban először Richard Coudenhove-Kalergi osztrák-magyar gróf, a páneurópai eszme megfogalmazója részesült 1950-ben. Érdekesség, hogy 1969-ben jutalmaztak először európai intézményt a Charlemagne-díjjal, méghozzá az Európai Bizottságot. Simone Veil volt az első nő, aki 1981-ben részesült az elismerésben és egy év múlva I. János Károly spanyol király volt az első kitüntetett, aki európai királyi családba tartozik.

De térjünk vissza a legújabb díjazottra: Emmanuel Macron mindössze egy éve Franciaország elnöke, és csupán a második hivatalban lévő francia elnök, akit ebben az elismerésben részesítettek (először François Mitterrand kapta meg Helmut Kohllal együtt 1988-ban). Úgy tűnik, Macronnak ez az egy év is elég volt e tekintélyes díj elnyerésére olyan államférfiak után, mint Konrad Adenauer, Robert Schuman, Winston Churchill, vagy Jacques Delors. Ők többek közt olyan eredményeket értek el, mint – sorrendben – Európa két legnagyobb országának kibékítése; az Európai Szén- és Acélközösség, a világelső szupranacionális szervezet létrehozása; az Európa Tanács létrehozatalának ösztönzése, illetve Európai Bizottsági elnökként az egységes piac létrejöttének megalapozása. Természetesen nem arról van szó, hogy Macron ne lenne valódi államférfi, viszont az idő rövidsége, ami alapján díjazták, kérdéseket vet fel, különösen annak fényében, hogy ez alatt az egy év alatt inkább beszédekben fejtette ki Európa jövőjét érintő elgondolásait, mint tettekben. De nézzük is meg, hogy mit tett a francia elnök, amivel kiérdemelte ezt az elismerést, miközben hazájában népszerűségi mutatója március végén 40%-ra esett vissza.

A hivatalos indoklás szerint azért esett Emmanuel Macronra a választás, mert az új Európáról alkotott elgondolása és az európai projekt helyreállítási terve komoly hatást gyakorolt a díjazó bizottságra, illetve egy olyan államfőnek tartják, aki valós igénnyel pályázhat Európa irányítására. Beszédeiben az elnök többször hivatkozott Európát megváltoztató terveire, többek közt szeptemberben a Sorbonne Egyetemen, valamint nemrégiben Athénban, illetve az Európai Parlamentben is. Tervei között szerepel egy EU-szintű pénzügyminiszteri tisztség létrehozása, közös költségvetés az eurozóna országaiban, illetve egy olyan szerv alapítása, amely a teljes integráción belül felügyelné a gazdaságpolitikát. Macron a díjátadó keretében mondott beszédében hangsúlyozta, hogy Európának mindennél jobban össze kell tartania és kifelé nagyobb erőt mutatnia. Szerinte meg kell tennünk mindent, hogy Európa erősebb, egységesebb, szuverénebb és demokratikusabb legyen.

Tulajdonképpen nem ezt a tendenciát látjuk már Franciaország kapcsán is? Talán túl nagy falat lenne Macronnak Európa? Az előző két francia elnöknek is rekord alacsony volt a népszerűségi mutatója, miután elmúlt a „mézeshetek” időszaka. Nem volt nehéz megjósolni, hogy Macron a munka törvénykönyve liberalizálásával, hogy csak egyet említsünk reformtervei közül, nem lesz közkedvelt, de lássuk be, ez számára nem egy rövidtávú verseny, hanem egy maraton. A mai politikai légkörben Macron még mindig toronymagasan nyerné az elnökválasztást. Pártja, a La Republique en Marche pedig összetartóbb, mint valaha. Nem beszélve arról, amit a francia külpolitika presztízsének visszaállításáért tett, melyet úgy hiányolt a francia nép elődjénél. Olyan, Donald Trump és Theresa May által hagyott űröket pótol – nem elfeledkezve Angela Merkel teljes eltűnéséről a nemzetközi színtérről a német kormányalakítás válságba kerülése miatt –, mint a Vlagyimir Putyinnal való telefonbeszélgetés lebonyolítása a szíriai csapásokat megelőzően, illetve Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel azután. Azonban az is elmondható, hogy Macronnak eddig nem sikerült olyan területeken változást elérnie, mint a közös gyorsreagálású haderő vagy az EU adóbevételek kiterjesztése a technológiai óriáscégekre. Ám a Macron-euró létező dolog, hiszen megválasztását követően kialakult egy euróerősítő hatás, ami csak mostanában tűnik lelassulni.

Itt szükséges megemlíteni, hogy a francia elnök egy partnerre számít a terveiben, ez pedig Németország. Kiterjedt együttműködésre a gyakorlatban még nem került sor, ennek is betudható lehet, hogy Macron mindeddig kevéssé volt képes tetteké formálni elgondolásait. Angela Merkel, aki maga 2008-ban kapta meg a Charlemagne-díjat, tartotta a díjátadó másik beszédét, amiben lehetősége lett volna kiállni Macron tervei mellett, ez azonban elmaradt. Ehelyett ismét kiderült, hogy, bár a francia és német álláspont a migráció, védelem és biztonság területein megegyezik, a gazdasági és pénzügyi kérdésekben kevéssé tudnak dűlőre jutni, hiszen Merkel vonakodik megtenni olyan lépéseket, amelyeket úgy lehetne értelmezni, hogy Németország nagyobb kötelezettségeket vállal egyéb eurozónabeli országok problémáiért. Az is probléma lehet, hogy Merkel hallgat arra a néhány EU-s országra, akik szintén ellenzik Macron messzemenő reformötleteit. Eközben a németek 82%-a szimpatizált Macron díjátadón elmondott beszédével, és 58%-a nagyobb lendületet szeretne látni az EU-ban. Azonban Merkel pártja, a Kereszténydemokrata Unió megosztott Macron javaslataival szemben, koalíciós partnerük, a Szociáldemokrata Párt pedig túl gyenge ahhoz, hogy tevékenyen támogassa a francia elnök ötleteit. Ezek után tehát érthető, hogy a franciák inkább olyan témákra teszik a hangsúlyt, mint a bevándorlás, védelem, biztonság, és mindenekelőtt az európai egységet támogatják, hogy a globális kihívásokra megfelelően tudjanak reagálni. Úgy tűnik viszont, hogy Macron akkor sem adja fel Európa megreformálási ambícióit, ha azt láthatóan a németek is csak félszívvel támogatják. Sikeréhez hozzájárulhat az a tény, hogy a Brexit és Trump elnöksége kapcsán mindkét ország vezetője számára egyértelművé vált, hogy Európának saját kezébe kell vennie a sorsát. Merkel és Macron megállapodott abban, hogy mindkét ország roadmap-ekkel készül a júniusi európai egyeztetéseket megelőzően.

Mindent összevetve úgy tűnik, hogy a Charlemagne-díjat elbíráló bizottság Emmanuel Macron szorgalmát és lelkesedését jutalmazta. Talán ezzel akarják ösztökélni a francia elnököt (vagy éppen a német kancellárt) a közös munkára és a jövőbeni reformokra. Felmerülhet persze az az indoklás is, hogy kevés az európai értékekért küzdő politikus ebben a jelenlegi, Brexittel küzdő, populista pártokkal teli Európában, illetve akár egyfajta vigaszdíjként is kaphatta volna a francia elnök a díjat a Merkellel való együttműködés eddigi sikertelensége miatt – bár ez azért kevéssé valószínű. Mindenesetre volt már olyan francia a Charlemagne díjazottjai között, aki csak egy éve volt az Európai Szén- és Acélközösség elnöke és minden hozzáfűzött reményt beváltott: ő nem volt más, mint Jean Monnet.